Az 1849-es orosz deportálásokról

Mivel édesapám, id. Kiss Pál nagyon fontos, Petőfivel is kapcsolatos első világháborús élményét

hagyta rám, nevekkel, térképpel, útvonalmegjelöléssel, ezért úgy érzem, hozzá kell szóljak Kéri Edit

aug. 31-i Szolgaföldben c. cikkéhez, és Hermann Róert okt. 12-i válaszához, a bécsi szibériai tervhez.

Édesapám Przmyslnél esett orosz fogságba 1915. márciusában és Szibériába került, a csitai

fogolytáborba, mely a Bajkál tón túl van, Kína közelében. Majd nyáron fakitermelésre vitték őket

dolgozni Daraszunba, mely Csitától kb. 80 km-re van ÉK-re, egy hegyen. Ők hárman kimelegedvén,

vizet kértek egy 80-on felüli öregtől, a 32 faházból álló falu egyik lakójától, és amikor egymáshoz

magyarul szóltak, az megfordult és elsírta magát: „Fiaim, ti is magyarok vagytok?” Bevitte őket a

házába, ahol a priccs fölött egy 48-as csákó és egy magyar zászló darabja volt felszögezve a falra.

Elmondta, hogy ő Csapó Mihály, egy tanyán született Nagyszalonta környékén, kocsis legény volt

Makai Gábor szalontai földesúrnál, amikor bevonult Aradon, 16 éves korában a háborúba.

Elmesélte nagy visszavonulásukat a Maros mentén 1849-ben. Ők Dicsőszentmárton és Medgyes

között estek orosz fogságba, igen sokan, és az oroszok vonultatták őket fel, északra, majd a mai

Ukrajna felé, Csernovicba és onnan tovább. Az idősebbek közül sokan meghaltak útközben a nehéz,

hosszú szibériai út alatt. A Bajkál tavon túl Csitába vitték, és ott osztották szét táborokba őket. Két

magyar itt él még Daraszunban közülük. Mindhárman találkoztak az Antipika-i táborban, ami nem

messze van Csitától, – kb. 1850-ben – Petőfi Sándorral, aki nagyon beteg, sápadt, beesett szemű volt.

A tábor kórházi, 4-es sz. részlegében feküdt. De onnan a Pestyanka-i tábor kórházába vitték át.

Mindhárman kezet fogtak vele, de úgy hírlett, hogy kb. 6 év múlva meghalt.

Ők nem írhattak és nem mehettek haza, így később megnősültek, orosz feleségük és családjuk lett.

Öt gyerekéből két fiú volt, akiket otthon tanított egy kicsit magyarul. Felesége meghalt, unokái voltak

és dédunokái.

Apámékat nagyon felkavarta az eset és elmesélték a táborban. Később 3 tiszt elment velük újból

Daraszunba, jegyzetfüzetekkel és térképpel. Ez a 3 tiszt volt: Endresz György főhadnagy, repülőtiszt, –

aki később elsőként repülte át az óceánt Magyar Sándorral együtt – valamint Prónay György

százados (akinek a századában volt egy ideig Gyóni Géza is) és Foyta Tibor hadnagy. Csapó áthívta a

kétmásik magyart is a beszélgetésre: Kirner Ferencet és Minarovics Vendelt, aki cirkuszos volt és

1920-ban hazajött a vöröskereszt által a világháborús foglyokkal együtt, apámat fel is kereste

Balatonkenesén. A csitai táborban volt Endreszékkel együtt a Przmysli vár védője Hermann

Kuzmanek altábornagy is. Mindhárman elmondták fogságba esésük történetét; – ők mellesleg úgy

gondolták, hogy Petőfi is Dicsőszentmártonnál esett fogságba, – ám előtte nem ismerték. Endreszék

térképéről azonosították az útvonalat, saját jegyzeteik és emlékezetük szerint:

Fogság: Medgyes, Erzsébetváros és Dicsőszentmárton közt; utána: Marosludas, Torda, Kolozsvár,

Szamosújvár, Dés, Nagybánya, Máramarossziget, Rahó, Körösmező, Tatár-hágón át: Deljatin (mai

ukrán és orosz nevükön), Kolomija, Csernovic, Edinet, Mogiljev, Jampil, Krizopil, Bersad, Uman,

Novoarchangelsk, Kirovograd, Olekszandria, Kremencsuk, Poltava, Harkov, Belgorod, Kurszk, Zima,

Irkutszk, Bajkál-tó, Ulan-Ude, Hilok, Petrovszk, Csita, Antipika és onnan ők Daraszunba. (Kb. 7-8 ezer

kilométeres út!)

Endreszék mindent feljegyeztek, rájuk is óriási hatással volt az eset. Később átment a 3 tiszt

Antipikába és Pestyánkába is, kutatni Petőfi nyomait, mert a két tábor 1914-től ismét tele volt!!

1920-ban hazajőve hiába mondták el mindenütt, nem hitték el, sőt kinevették őket. Foyta Tibor a 30-

as években, 36 körül elvette a parlament házelnökének, Almássy László (sz. 1869) lányát, nála is

próbálkozott: kutatás, expedíció, levelezés, stb. által keresni Petőfi nyomait, de neki sem sikerült.

Egyszer voltam Foytánál apámmal, az Istenhegyi-úti Almássy-házban.

Édesapám 1892-ben született, nem érte meg a barguzini kutatást és ásatást. Pedig biztosan

jelentkezett volna! Én emigrációban éltem ’56 után, német repülőgéptervező és hajótervező

mérnökként dolgoztam, pár éve települtem haza. 80 éves vagyok, és úgy érzem, kötelességem ezt

leírni a Magyar Nemzet számára, és ezzel nemzetem számára is! A további kutatások végett.

Hermann Róbertnek azért nincs igaza abban, hogy számára bizonyíték, hogy bár június 3-án Ferenc

József kérte a minisztertanácsot, hogy jelöljék ki a pontos szibériai deportálás helyét, deegy hét

múlva, 10-én nem vették bele a „hivatalos szerződésbe”, mert a történelem tele van titkos

paktumokkal, a hivatalosak mellett. Óriási szégyen lett volna leírni, hogy mihez voltak kénytelenek

folyamodni! ’56-ban sem kötött szerződést Kádár Hruscsovval a Szibériába indított ifjakról, pedig

lekopaszítva Ungváron szabadultak meg ettől, az ENSZ beavatkozására! Ez bizonyított tény, sok

tanúval. És a ’45-ös „malinki robot”? Volt szerződés? Hermann Róbert a tv Aranyfüst vitáján azt

mondta Kéri Editnek: Az 50-60 bajkálontúli találkozásokról szóló hadifogoly-elbeszélés: mese – mese

– meskete. Az apám sose hazudott, komoly ember volt! Endreszék családjában is lehetnek térképek,

leírások! El kell hinni az élményeiket! Sokszor a történelem hiányzó kockái ezek! Én biztos vagyok

benne, hogy édesapám nem hazudott!

Tisztelettel: olvasható aláírás – Kiss Pál, 8174 Balatonkenese, Fő u. 26.

Tanúk: 1. Kéri Edit, AU – VII.465729

2. Velőné Ballók Brigitta sz. sz. 2-640624-2998