A Segesvár melletti Fehéregyháza határában 1849. július 31-én lezajlott csatában eltűnt a forradalom költője, aki a szabadságharcban az erdélyi hadaink parancsnoka, Bem apó oldalán szolgált őrnagyként. Meghalni senki sem látta, holtteste soha nem került elő, sem a harctéren, sem az elhunytak temetésekor. Érthető ezért, hogy sokan voltak, akik kétségbe vonták Petőfi Sándor segesvári halálának hírét. Ám még többen voltak azok, akik elhitték. A legtöbben beteljesülni látták a költőnek az Egy gondolat bánt engemet c. versében saját maga által megjövendölt sorsát. A nép száján pedig terjedni kezdett egy reményhervasztó, önfeladást, lemondást sugalló szállóige: „Eltűnt, mint Petőfi a ködben”. Az 1848-49-es Magyar Forradalom és Szabadságharc vérbefojtása óta eltelt másfél évszázadban a magyar nemzetnek nem sikerült leküzdenie a társadalmát átjáró közönyt. Nem sikerült felkutatnia Petőfi Sándor hamvait, és nem adhatta meg neki a nemzeti kegyeletet. De még a Földön valaha élt, minden egyes embert megillető végtisztességet, a tisztességgel való eltemetést sem.

Petőfi Sándor sorsa mindkettőnket élénken foglalkoztatott, fiatalkorunk óta. Érthető, hogy az 1989-es szibériai sírfeltárás hírére felfigyeltünk. A Kolozsváron élő Patrubány Miklós – a továbbiakban PM[1] – megkérdezte akkori mentorát, Kányádi Sándort, hihető-e Petőfi Szibériába történt elhurcoltatása? A költő azt válaszolta, hogy ez az álhír a társadalmi forrongások, nagy válságok idején mindig lábra kap. Így volt ez az első és a második világháború alatt és azt követően is. Mi sem természetesebb, hogy a kommunizmus végnapjai idején is valakik ezzel tereljék el az emberek figyelmét – fejtegette A bujdosni sem tudó szegénylegény szerzője. Fuksz Sándort leginkább a rejtett gyöngyszemek foglalkoztatták, valahogy így: „A magyar nemzet Petőfi verseivel gazdagította úgy a világirodalmat, hogy arra mindannyian büszkék lehetünk. Arra már kevésbé, ahogyan ezzel a kinccsel sáfárkodunk. Ismert életének mintegy ezer gyöngyszemével alig hat év alatt ajándékozott meg minket. A többit máig a szibériai „köd” rejti szemünk elől, és senki nem keresi őket… Csak foszlányokat sodort – lelkes, többnyire lesajnált, magányos kutatók érdemeként – felénk a szél, és az Akadémia rejtett zugai őrzik a többit, hamisítványnak nevezve azokat. Mintha nem érdemelnének figyelmet még az utánzatok is! Hét keserves év! Annyi, mint az itthon megélt felnőttkor… Rabság és titkokkal, csodákkal övezett élet, amely krisztusi korban fogyott el, „mint a gyertyaszál”. Ma már száznál is több utóddal megajándékozva a világot. Ahogy a versekre, rájuk sem kíváncsi senki!?…” (FS)

————————————————————————–

[1] PM 17 évesen, 1969. július 31-én részt vett Petőfi Sándor fehéregyházi eltűnésének 120. évfordulója alkalmából azon a hősi halottak sírkertjében megrendezett megemlékezésen, amely egyetem előtti éveinek legmeghatározóbb magyar-élményének bizonyult. Felemelő és életre szólóan elkötelező érzés volt a román és szász többségű medgyesi magyar szórványban élő fiatal számára az összesereglett hatalmas magyar tömeg és a megemlékezés fennköltsége.

A Morvai Ferenc által pénzelt és vezetett MEGAMORV Petőfi-expedíció 1989. július 17-én, a Bajkál-tavon – amit a helybeli burjátok Hun-tengernek neveznek – túl, Barguzinban feltárta azt a sírt, amelyben állítólag Petőfi Sándor nyugodott. Az expedíció négy magasan képzett antropológusa – egy magyar, Kiszely István, két amerikai, Bruce Latimer professzor, antropológus, a Clevelandi Természettudományi Múzeum igazgatója (USA), valamint Clyde Simpson antropológus, a Clevelandi Természettudományi Múzeum tudományos munkatársa (USA) és egy szovjet, Alekszej Ignatyevics Burajev, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Etnográfiai Intézete Leningrádi Osztálya antropológiai részlegének aspiránsa – a leletet alaposan megvizsgálta, összevetette Petőfi Sándor ismert testi jegyeivel, és megállapította, majd jegyzőkönyvbe vette a szenzációs eredményt: a föld alól Petőfi Sándor földi maradványai kerültek elő. A Burjátországban maradt Petőfi-hamvakat fél évvel később, 1990 januárjában Moszkvában vizsgálta meg a Magyar és a Szovjet Tudományos Akadémia vegyesbizottsága, amely kimondta, hogy a Petőfi Sándornak tulajdonított csontok voltaképpen egy nő csontjai, és ezzel egy csapásra lezárta az ügyet. Morvai Ferenc pedig a szovjet állam tilalmát kijátszva, kalandos körülmények között, egy bőröndben kicsempészte a Barguzinban feltárt csontokat Amerikába, majd onnan Kiszely István volt bencés diák egy nyugat-európai kolostorban helyezte el. Ahol vélhetően ma is várják a nemzeti kegyelet – vagy ha azt nem lehet, akkor legalább a végtisztesség – megadását.

Húsz év múltán

Miután 2000 májusában a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnökévé választották, PM-t számos szerző megkereste, őt, az MVSZ általi kiadásra ajánlva fel egyes műveiket. Így történt ez a harciasságával, lehetetlent nem ismerő elszántságával országos ismertségre szert tett Kéri Edittel is, aki az 1956-os forradalomban való részvétele miatt börtönbüntetést szenvedett. Az egykori színésznő azzal kereste meg az MVSZ elnökét, hogy adná ki a Kik lőttek a Kossuth téren 1956-ban? című könyvét, amelynek megjelentetését egyetlen általa megkeresett magyarországi kiadó sem vállalta. PM belement. A könyv megnevezett több mint kilencven kommunista – többnyire volt partizán – gyilkost, akik 1956. október 25-én, a Véres Csütörtökön, a Kossuth téren tüzet nyitottak a Himnuszt éneklő, mintegy harmincezer magyar emberre, kioltva közülük több mint ezernek az életét, és a könyv érthetően sikerré vált. Négy kiadást is megért.

Kéri Edit és PM együttműködése barátságos volt, évekre elhúzódott, és további művek megjelentetésére is kiterjedt (pl. Mikor tanult meg Széchenyi magyarul?). Találkozásaik során egyre gyakrabban szóba került a barguzini sírfeltárás, hiszen Kéri Edit annak egyik fő szorgalmazója volt, és kétszer is kiutazott Szibériába Morvai Ferenccel: először kapcsolatteremtésre és előzetes terepszemlére, majd másodszor a sírt feltáró expedíció tagjaként. Kiváló memóriája a közben eltelt két évtized alatt semennyit nem fakult, és az utolsó részletekre is emlékezett. Egyre több történés megismerése folytán az MVSZ elnökében megérett az elhatározás: El kell temetnünk Petőfi Sándort! – hangzott erkölcsi imperatívusza, amelyet papírra vetett, és a fehéregyházi csata 161. évfordulóján, 2010. július 31-én a világhálón közzé is tett. Az írás hullámokat vert, és felmerült annak gondolata, hogy – az ügy előmozdítására – az MVSZ hívjon életre egy bizottságot. Elsőként Fuksz Sándor, az MVSZ Elnökségének akkori tagja, később elnökhelyettese, az MVSZ Felvidéki Országos Tanácsának elnöke jelentkezett. Elmondta: érez magában elhivatottságot ebben a munkában elmélyedni, rá időt és forrásokat áldozni.

Életre kel bizottságunk

A tervbe vett bizottság nem kívánt új utakra lépni. Sokkal inkább összehangolni kívánta az egymástól függetlenül dolgozó kutatók munkáját. Premisszája (előfeltevése) ez volt: nem lehet tudni, hogy Petőfi Sándor hol hunyt el, hol porladnak hamvai. A Magyarok Világszövetségének, mint a legnagyobb magyar civil szervezetnek a súlyát is latba kívánta vetni azért, hogy a megismert igazság birtokában az érintett intézményeket meggyőzhesse. Ebből az következett, hogy az évek óta pangó MEGAMORV Petőfi Bizottságot, élén Morvai Ferenccel is meghívtuk bizottságunk alakuló ülésére.

Az MVSZ Petőfi Sándor Bizottságának alakuló ülését az MVSZ elnöke hívta össze, 2011. január 20-ra. PM és FS mellett jelen volt T. Erdélyi Ilona PhD, az MTA doktora, irodalomtudós, Petőfi Sándor kortársának, Erdélyi Jánosnak az unokája, a Hegyet hágék, lőtőt lépék c. könyv szerzője, Erdélyi Zsuzsanna testvére, Kiss Endre József, a Sárospataki Református Kollégium nagykönyvtárának igazgatója, később az MVSZ Elnökségének tagja, Gábos Dezső, a fehéregyházi Petőfi Sándor Egyesület tiszteletbeli elnöke, az 1956-os ásatások egyik szemtanúja, és Bálint Béla sárospataki iskolaigazgató. Ugyancsak megjelent Varga Béla, az 1989-es sírfeltáró szibériai expedíción részt vett régész, a MEGAMORV Petőfi Bizottságának tagja. Ő a nyolcvanas években a vajai kastélymúzeum igazgatójaként tevékenykedett. Itt kötött ismeretséget Morvai Ferenccel, aki 1989-ben felkérte őt a készülő barguzini expedíció vezető régész tisztségére. Annál nagyobb volt a meglepetése és csalódottsága, amikor Morvai tájékoztatta, hogy változott a terve: nincs szükség a munkájára. Varga Béla az érthetetlen döntést nem akarta elfogadni, enyhe „zsarolás” révén ő is utazhatott Szibériába, mint második számú régész, Szabó Géza mellett. Az alakuló ülésen Varga Béla meglepő bejelentést tett: a kilencvenes évek elején MTA-elismerést és fényes karriert ígértek neki, amennyiben hajlandó megerősíteni, hogy a Barguzinban feltárt sírból egy női, méghozzá zsidó női csontváz került elő. (!?) Amit ő természetesen megtagadott, és következésképpen páriává vált… Szintén jelen volt Rácz Sándor, az MVSZ tiszteletbeli elnöke, az 1956-os Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke, akit egész életében nagyon foglalkoztatott Petőfi Sándor sorsa, hiszen őt magát is 23 éves korában életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

Az egybegyűltek eldöntötték, hogy Fuksz Sándort megbízzák a bizottság koordinátori feladatainak ellátásával, az MVSZ elnökét pedig a bizottság állandó meghívottjává nyilvánították. Döntöttek arról is, hogy a bizottság elnöki tisztét egyelőre nem töltik be, amíg egy ismert író, költő vagy irodalomtörténész nem csatlakozik a bizottsághoz. Tíz év múltán, elismerve munkáját és a Petőfi-kutatás eredményeinek jelentős gyarapítását, az MVSZ elnöke az MVSZ Petőfi Sándor Bizottságának elnökévé nevezte ki Fuksz Sándort.

PM meghívta a bizottságba a Kolozsváron élő Dávid Gyula irodalomtörténészt, aki évtizedeken keresztül vezette a Kriterion könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségét, és a Petőfi-kérdés szakértőjének számított, Petőfi Erdélyben címmel jól dokumentált könyvet is írt. A volt ’56-os elítélt, aki 1991-1992 között az MVSZ Elnökségének is tagja volt, örömmel elfogadta a felkérést. Ám amikor a bizottság munkája elkezdődött, és eldőlt, hogy Petőfi Szibériába történt elhurcolását egyik lehetséges előfeltevésnek tekintik, Dávid Gyula azonnal távozott és kijelentette, hogy olyan munkában, amely esetleg bármiben ütközik az MTA álláspontjával, nem hajlandó részt venni. Cs. Varga István, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, az ELTE BTK tanára is bekapcsolódott bizottságunk munkájába, ám egy idő után, ugyanolyan halkan és szinte észrevétlenül, mint ahogyan jött, el is maradt közülünk. Sántha Attila író, szerkesztő, irodalomkritikus, a Bünagy székely szótár szerzője később csatlakozott, új színt hozott, és fontos felfedezéseket tett. Máig meghatározó tagja közösségünknek. Mihályi Molnár László felvidéki irodalom-történelem szakos tanár, író, költő, az utolsó prágai, csehszlovák parlament magyar frakciójának vezetője, bár nem vett részt az alakuló ülésen, az MVSZ Elnökségének akkori tagjaként a kezdetek óta tagja a bizottságnak. Dalmay Árpád kárpátaljai magyartanár, újságíró, az 1991-es ukrajnai népszavazás Beregszász és környéke magyar autonómiájára vonatkozó kérdésének kezdeményezője és kiharcolója később, Magyarországra történt áttelepülése után csatlakozott. Kiváló orosz nyelvtudását fontos könyvek és Petőfi Sándornak tulajdonított orosz nyelvű versek fordításában kamatoztatta. Illés György sok kötetes író, aki a MEGAMORV-expedíció idején a Moszkvai Magyar Intézet igazgató-helyettese volt, alkalomszerűen vett részt a munkában, és sok fontos információ birtokába juttatta bizottságunkat. Kistulinec Zita kárpátaljai származású zongoraművész és zenetanár kiemelkedő orosz nyelvtudásával segítette bizottságunk Oroszországgal kapcsolatos mindennapi munkáját. A kolozsvári és a debreceni egyetemen tanult Bottyán Zoltán magyar-francia szakos tanár az MVSZ elnökhelyetteseként vett részt a bizottság munkájában.

Kiemelt jelentőségűnek bizonyult a legelkötelezettebb oroszországi és ukrajnai Petőfi-kutatók bevonása a bizottság rendes tagjai sorába. Közülük fő helyen kell megemlítenünk az ulan-udei Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko, a munkácsi Vaszilij Vasziljevics Pagirja és a barguzini Leonyid Petrovics Budunov személyét. Ugyancsak külön kell szólnunk a MEGAMORV Petőfi Bizottság azon tagjairól, akikkel éveken keresztül vagy alkalomszerűen együttműködtünk. A már említett Kéri Edit írón, amatőr történészen és Varga Béla régészen kívül ők voltak: Morvai Ferenc, Borzák Tibor újságíró, Szabó Géza régész, Kardos Lajos rádiókommunikációs mérnök, Karáth Imre filmes, Nehéz Mihályné Szilvássy Irén (az orosz nyelvű Petőfinek tulajdonított versek fordítójának özvegye), Szirti László, Csank Csaba történészek és Záhemszky László tolmács. Közülük egyesekről bővebben is szó lesz a továbbiakban.

PETŐFIÉRT!

„Az idő igaz, ’s eldönti ami nem az.”

(Petőfi Sándor)

Tizenkét éve kelt életre az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága. Tizenkét év nem kis idő. Ez alatt el lehet végezni két egyetemet, és mesteri fokozatot is lehet szerezni mindkettőn. Tizenkét év következetes munkája után eljött az ideje a számadásnak. Lássuk tehát, hogy mivel és miként gyarapította az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága ismereteinket Petőfi Sándor születése, élete és halála körülményeiről. Következzék tehát számvetésünk 33 pontban.