Petőfi a mélyállam fogságában. Lehetséges-e fegyverletétel a 200. évfordulón?

Fájdalmasan jó könyv van készülőben. „A kör bezárult. Le kell tenni a fegyvert!” Adassék meg a nemzeti kegyelet Petőfi Sándornak, legalább születésének 200. évfordulójára! A szerzőktől már megkapott első rész is dermesztően pontos látlelet a rejtőzködő hatalmak, hálózatok és titkosszolgálatok fogságában vergődő magyar demokráciáról. A második részre vonatkozóan a tanulmány készítői pedig azt ígérik, hogy még „rázósabb” lesz.

Egészen odáig érthetőek a vérbő indulatok, hogy kétségkívül nehéz elengedni egy immáron egy és háromnegyed évszázada táplált nemzeti mítoszt. Ráadásul egy olyan mítoszt, amelyet maga a legfőbb érintett, Petőfi Sándor is megerősített az egyik legközismertebb versével:

Egy gondolat bánt engemet,

Ágyban, párnák közt halni meg (…)

Az egyszeri emberi lélek úgy lett megteremtve (megteremtődve), hogy ha egy ilyen végtelenségig szabadságharcos, halált megvetően lelkesítő vers után a költőnek van képe mégsem a csatamezőn, vagy legalább akasztófán végeznie, akkor némi csalódottság és hiányérzet támad bennünk. Elmarad az a katarzis – drámai végkifejlet –, amely pedig igazán hozzá kívánkozik egy valóban érdekes és izgalmas élethez; s amelynek legfőbb különlegessége, hogy képes széppé, emelkedetté varázsolni akár a legtragikusabb halált is. Hiszen Petőfi Sándorunk 1849-ben mindössze 26 éves volt, a krisztusi korhoz is hiányzott még neki hét esztendő, de még a József Attila-i korhoz is hat, s mennyi mindent költhetett volna még nekünk, szeretett nemzetének, magyarjainak, ha nem esett volna el Segesvár mezején!

Ebbe a színtiszta drámába, ebbe a szent borzongásba tenyerel bele az, aki előáll azzal a képtelenséggel vagy nekiáll makacsul bizonygatni, hogy márpedig Petőfi nem ott és nem akkor halt meg! Hanem elhurcolták a muszkák, s hét év múltán – csak elérvén a krisztusi kort! – halt meg szibériai fogságban, ottani asszonyt és utódokat hagyva maga után; s legfőképpen is olyan magyar és orosz nyelvű verseket, amelyek nemcsak hogy hamisítatlanul petőfisek, hanem még az oroszra fordított hivatalos nevével is jegyezte őket, sírkeresztje feliratának tanúsága szerint (lásd hamarost).

Cáfolhatatlan bizonyítékok 33 tételben

Nos, a szóban forgó kézirat (s remélhetőleg mielőbb kiadásra kerülő könyv) két szerzője, Fuksz Sándor és Patrubány Miklós – a veretes krisztusi korhoz illően – éppen 33 tételben tálalja az olvasó elé azokat a körülményeket és cáfolhatatlan bizonyítékokat, amelyekből már kettő is bőven elég kellene legyen ahhoz, hogy hivatalosan kimondassék: ALAPOS OKUNK VAN AZT FELTÉTELEZNI, HOGY A MAGYARSÁG EGYIK LEGNAGYOBB KÖLTŐJE, PETŐFI SÁNDOR MÉGSEM A CSATAMEZŐN LELTE HALÁLÁT. Hanem az tűnik igaznak, hogy az egész hamis mítosz egyetlen hiteltelen vallomáson alapszik (lásd mindjárt a 6. tételt), s hogy az idők során számtalan elfogulatlan tanú és gondos kutató igazolta, hogy márpedig Petőfinket a muszkák elhurcolták, s szegény bizony távol hazájától, Szibériában végezte. Lásd ehhez a hamarosan idézendő 13. tételt, amely – éppen az adatok közlőjének hitelessége és a közlés alapos dokumentáltsága miatt – már önmagában is tökéletesen meggyőző.

6. tétel: Nem halt meg Segesváron – Látták a csata után

Meggyőződtünk, hogy Petőfi Sándor nem halt meg a fehéregyházi csatatéren. Petőfi Sándor elterjesztett halálhírét a Segesvár melletti csatában egy teljesen téves és hiteltelen jelentésre alapozta az utókor. A máig minden történeti forrásban hivatkozott visszaemlékezés egy olyan osztrák tiszttől származik, aki a költőt soha sem látta, és aki jelentését 5 évvel később, 1854-ben tette meg (valószínűleg a császári udvar nemzettévesztő akaratára).

“Azonnal, mihelyst a fölkelősereg maradványai a bekövetkezett lovassági roham után a július 31-én Segesvár mellett vívott ütközetben Héjjasfalva felé menekültek, kozákrajok keltek át Fehéregyházán és Fehéregyháza fölött a Küküllőn és ily módon elvágták nagyon sok menekülőnek az útját, akiket mindjárt le is kaszaboltak.

Én az országúton lovagolva, a kozákok után siettem, amikor közvetlenül a szökő-kútnál, Fehéregyháza és Héjjasfalva között, egy leszúrt felkelőtiszt mellett, aki már a nadrágjáig le volt vetkőztetve, több, vérrel bemocskolt iratot láttam heverni, amiket valószínűleg a kozákok találtak a tiszt kirablása közben s megint eldobálták, minthogy rájuk nézve nem volt értékük. Én mégis azt hittem, hogy meg kell néznem az iratot. A mellém beosztott egyik kozákkal fölszedettem az iratot s nagyon megörültem, hogy egy akkor nagyon fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentése volt Bemhez, Kolozsvárról keltezve, amelyben Kemény defenzív intézkedésekről és saját csapatainak állapotáról nyilatkozik s egyben megígéri, hogy augusztus 1-én vagy 2-án a mellékelt hadiparancsban megjelölt csapattal Marosvásárhelyre fog érkezni. A holttesttől néhány lépésnyire körülbelül 100 drb magyar dekoráció is feküdt zsineggel összefűzve. Valószínűleg ezt is a halottaknál találták a kozákok, s a nagy sietségben megint elhullajtották.

A lelet, amelyből azt kellett következtetnem, hogy a halott tisztnek Bem mellett volt állása, arra bírt, hogy közelebbről szemügyre vegyem a halottat, vajon nem ismerek-e rá benne egy régebbi ismerősömre. De a halott előttem teljesen ismeretlen volt, sovány, kicsi, száraz arcú, nagyon határozott kifejezéssel és nagy fekete körszakállal. Nadrágja fekete pantalló volt.

Később tudakozódtam több fölkelő tiszttől, ezeknek az adatoknak a közlése mellett ez után a személyiség után, és a legtöbb közülük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt, akit az ütközetben még láttak Bem oldalán, de akit az ütközet után senki többé nem látott.

Ez minden, amit erről a dologról módomban van elmondani.

Lugos, 1854. január 12-én.

Heydte

ezredes.“

Már első olvasásra teljesen bizonyos, hogy a Heydte ezredes által említett halott nem lehetett Petőfi Sándor. Először is nem volt körszakálla! Továbbá, nem lehetett rajta fekete pantalló, mert több tanú visszaemlékezése szerint is azon a napon fehér vitorlavászonból készült öltönyt viselt. Nem készült még el ugyanis tiszti uniformisa, amit Marosvásárhelyen rendelt meg elkészíteni. Végül teljességgel hibás következtetés volt Heydte részéről, de a magyar „követői” részéről is az, hogy Petőfi a csata napján Bem közelében volt, illetve a tábornok mellett végzett szolgálatot. Az osztrák tisztnek még megbocsájtjuk a tájékozatlanságát, de aki Bem és Petőfi akkori viszonyát egy kicsit is ismeri, az tudhatja, hogy Bem mindenképpen távol akarta tartani a költőt a csata veszélyes helyeitől, miképpen feladatot sem adott neki, de fontos iratokat sem bízott rá.

Bizottságunk tagja, Sántha Attila a Magyarok X. Világkongresszusán, 2021 augusztusában megtartott előadásában számolt be arról, hogy helyszíni szemlével is alátámasztott kutatással rekonstruálta a fehéregyházi csatát. Szerinte a Heydte által látott „holttest” Lőrincz József, Bem titkára volt, aki az érdemrendeket tartotta rendben, ezért voltak mellette szétszórt papírok és kitüntetések. Lőrincz József megmenekült, s augusztus 18-án Marosvásárhelyen átvette a Petőfinek szánt egyenruhát, ami – egy róla készült korabeli rajz tanúsága szerint – lötyögött rajta, mivel egy vékony, alacsony személy volt. Heydte leírása tökéletesen illett rá. Az előadó szerint az oroszok románokat is vittek Szibériába. Előadását ezzel zárta: semmi esetre sem lehet kijelenteni, hogy Petőfi Sándor meghalt Segesvárnál és hogy az oroszok nem vittek magukkal hadifoglyokat.

13. tétel: Barátosi Lénárt Lajos

Megszereztük Barátosi Lénárt Lajos naplóját, és miután a debreceni Déri Múzeum azt álláspontunk szerint jogsértően titkosította, kiadtuk a 25. Magyarságtudományi Füzetben, ekként közkinccsé téve a kiemelkedő jelentőségű forrásanyagot.

Barátosi Lénárt Lajost gyerekkorában mélyen meghatotta, hogy szeretett nagyapját, a magyarorosz Huziuk Fedort, aki részt vett a fehéregyházi csatában, tízéves Kufstein-i raboskodásra ítélték nehéz vasban pusztán azért, mert a világosi fegyverletétel után az aradi várban szabadon mozgó honvédtársainak egy kocsmai beszélgetés során azt mondta, hogy „Petőfi őrnagy úr nem halt meg, elvitték a muszkák”. Aznap éjjel az aradi várban őrködő osztrák fegyveres pribékek rátörték az ajtót, és irány Kufstein, ahol tíz évig vasba verve raboskodott. Unokája elhatározta, hogy a történet végére jár. Ezért 17 évesen csatlakozott egy Szibériába tartó svájci expedícióhoz, és 1911-ben eljutott Barguzinba, ahol az Európából odalátogató első magyarként megtalálta az Alexander Sztyepanovics Petrovics – vengerszkij maior i poet feliratú kereszttel jelölt sírt, azaz Petőfi Sándor sírját, akinek nevét pontosan úgy írták fel, ahogyan azt 1823. január elsején a kiskőrösi anyakönyvbe bejegyezték. A Barguzinban élő Varga családtól elhozta Petőfi Sándor 180 saját kezével írott magyar nyelvű versét, amelyet leadott a Honvédelmi Minisztériumban. Megtudta, hogy három ott raboskodó székely honvéd megpróbálta kiásni Petőfi Sándor hamvait, azzal a szándékkal, hogy remélt szabadulásukkor hazavihessék. Ám a kísérletre fény derült, és mindhármójukat azonnal kivégezték.

Barátosi Lénárt Lajos sem kerülhette el azoknak a sorsát, akik merészeltek Petőfi Sándor szibériai elhurcoltatásáról hírt hozni: lejáratták, hitelét rontották, bolondnak mondották. Haláláig tanítóként ténykedett Hajdú-Bihar megyei falujában, Komádiban.

(Eddig a Fuksz Sándor és Patrubány Miklós könyvének kéziratából vett idézetek.)

Tegyük fel rögtön a kérdést: Vajon mennyi lehet annak a valószínűsége, hogy Szibériában találnak egy sírt, amelynek keresztjén éppen a mi Petőfi Sándorunk anyakönyvi nevének orosz nyelvű megfelelője szerepel, az illető elismerten magyar és közismerten költő, ráadásul egy ott (Barguzinban) élő magyar család őrzi 180, saját kezével írt, magyar nyelvű versét?

S ha már a valószínűséget boncolgatjuk. A Patrubány Miklós elnökölte Magyarok Világszövetsége három értekezletet is szentelt a Petőfi-témának. Az első (2013-ban) kidolgozta és elfogadta a Megvannak Petőfi Sándor hamvai! – Bizonyítás tizenkét pontban című dokumentumot, amely kimondja, hogy a Barguzinban „feltárt csontvázon fellelhetők voltak mindazon sajátosságok, amelyek Petőfi Sándor közismert embertani jegyei voltak – baloldali kiugró szemfog, enyhén bicegő járást okozó sérülés (csontelhajlás), stb. A kriminalisztikában öt jellegzetes embertani jegy egyezése alapján kétséget kizáróan bizonyítottnak tekintik az azonosságot. Petőfi Sándornak és a Barguzinban megtalált Alexander Sztyepanovics Petrovicsnak huszonegy jellegzetes embertani jegye egyezik.” A huszonegy embertani jegy egyezése alapján, és további egyező részletek – a halál időpontja, az elhunyt életkora, európai volta, nevének a születésekor anyakönyvezett névvel való egyezése, stb. alapján a készülőben lévő könyv szerzői teljesen helyénvalóan szögezték le: „annak valószínűsége, hogy a MEGAMORV Expedíció által 1989. július 17-én feltárt hamvak ne Petőfi Sándoré lettek volna, kisebb, mint egy a háromszáz milliárdhoz – ami több mint ahány ember az utolsó jégkorszak óta összességében a Föld bolygón élt – vagyis gyakorlatilag nulla”.

Mindezek után teljesen szükségtelennek ítélek akárcsak egyetlen további érvet vagy tételt felsorakoztatni (a bőséges 33-ból) annak bizonygatására, hogy márpedig igenis, a mi Petőfinknek lelték meg számtalan múltbéli életjelét és az ő eltemetett hamvait tárták fel Szibériában. Csakugyan boncolgatni érdemes kérdés csupán egyetlen egy maradt:

VAJON MI ÁLLJA ÚTJÁT ILY MAKACSUL AZ IGAZSÁGNAK?

Igaz, ez az egyetlen kérdés annál összetettebb és annál fogósabb.

Mélyállami mesterkedések

Mire véljük például, hogy az oroszok kivégezték a három székely honvédot, csak mert megpróbálták kiásni és elhozni Petőfi hamvait?

Itt még gondolhatunk arra, hogy minden fogollyal szemben a legkisebb engedetlenségnél is a lehető legszigorúbban jártak el, így törekedve a lehető legnagyobb fegyelemre. De gondolhatunk arra is, hogy mind az orosz, mind pedig az osztrák hatalom úgy látta jónak, ha egy ilyen forradalmi hevületű fiatalembert, mint amilyennek a magyarok Petőfije bizonyult, a lehető legszigorúbban kiiktat a társadalom vérkeringéséből. Akár hamvainak hazacsempészését, akár élve maradásának kocsmai hírverését (híresztelését) tekinthették úgy, hogy szelleme efféle feltámasztása alkalmas a magyar nép lázítására, a hazafias érzületek szítására, s ez már elegendő oknak számíthatott akár a három halálos ítéletre, akár a Kufstein-i tízévnyi börtönbüntetésre.

No de mi lehet a lényegi azonosság a Kádár-féle kommunista rendszer és az Orbán-féle demokrácia között, amelyek „magyar” létükre egyaránt titkosszolgálati módszereket és eszközöket vetettek be az igazság kiderülése ellenében?

Mert azt, hogy valóban így történt, szintén számos tény, adat, hiteles vallomás igazolja. Az alább említendők mindegyikét ugyancsak a szóban forgó kéziratból szemezgettem, igyekezvén itt minél rövidebbre fogni őket.

1960-as évek vége, ’70-es évek eleje: Dr. Matolcsi János a moszkvai magyar nagykövetségről diplomáciai futárpostával értesítette az MTA-t, hogy megtalálta Petőfi Sándor nyomait Barguzinban, és ott született fiának anyakönyvi kivonatát is

Borsche Antónia a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a moszkvai magyar nagykövetségen dolgozott. Elmondta, hogy saját kezűleg gépelte, majd postázta diplomáciai futárpostával a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) címére Dr. Matolcsi János jelentéseit. Ezekben a professzor arról számolt be, két évtizeddel a Morvai-expedíció előtt, hogy megtalálta Petőfi Sándor nyomait Barguzinban, és ott született fiának anyakönyvi kivonatát is. Dr. Matolcsi János 1956-ban mezőgazdasági miniszterként tagja volt a második Nagy Imre kormánynak. Megúszta a szabadságharc leverését, és tudományos kutató, majd a Mezőgazdasági Múzeum igazgatója lett. Borsche Antónia meggyőződéssel állítja, hogy az általa gépelt Matolcsi-jelentések adatai teljes körűen megegyeznek azokkal, amelyek két évtizeddel később a Morvai-expedíció következtében váltak ismertté. Borsche Antónia vallomását a Matolcsi-levelekről mindenben igazolja férjeura, Borsche Károly ezredes, aki a kilencvenes években ment nyugdíjba, a Honvédelmi és a Külügyminisztérium kettős alárendeltségében működő Haderőcsökkentési Információs és Ellenőrző Központ helyettes parancsnokaként.

1987: Pagirja és Tyivanyenko Budapesten

Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko professzor 2014-ben elmondta, Vaszilij Vasziljevics Pagirja társaságában 1987-ben már járt Budapesten, és megpróbált magyar társakat keresni a szibériai Petőfi-kutatáshoz. A Petőfi Irodalmi Múzeumban az MTA legjelesebb Petőfi-kutatóival tárgyaltak, Dr. Kiss Józseffel és Fekete Sándorral, aki mellesleg az Új Tükör főszerkesztője volt. Amikor átadták a Petőfi Sándor szibériai életét bizonyító iratcsomagot, Dr. Kiss József azokat olvasatlanul félretolta, legendáknak nevezte és kijelentette, hogy nekik már vannak ilyen dokumentumaik. Ezek a dokumentumok nem bizonyítják, hogy Petőfi Sándor Szibériába került volna, ami különben is abszurd feltételezés. Ezzel Dr. Kiss József és következésképp az MTA is, a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet. Tyivanyenko és Pagirja döbbenten hallgatta az MTA kirendelt szakértőinek közömbös, elutasító érvelését, és hitetlenkedve kérdezték egymástól: A magyaroknak nem kell az ő Puskinjuk?! Ha a magyaroknak nem kell Petőfi Sándor, akkor a burjátoknak kell. Majd feltárja a sírt a Burját Tudományos Akadémia! – summázta eredménytelen budapesti útjukat Alekszej Tyivanyenko.

1990 január: Az MTA levele a szovjet elvtársaknak

A Bélyben 2019-ben megtartott, harmadik Petőfi Sándor-értekezleten Karáth Imre filmes feltárt egy három évtizedig elhallgatott titkot. „1990 januárjában Moszkvában találkozott a szovjet és a Magyar Tudományos Akadémia vizsgálóbizottsága, hogy megvizsgálja a Barguzinban feltárt és négy antropológus által egyértelműen Petőfi Sándorénak ítélt csontokat. Közöttük volt Dr. Farkas Gyula is, aki a repülőgépen Karáth Imre mellett ült, és megmutatta neki azt az MTA által fogalmazott levelet, amelyben felhívják a szovjet elvtársak figyelmét arra, hogy a magyar fél érdeke azt kívánja, hogy a csontok minősüljenek nőinek.”

2000: Kiderül, hogy a csontváz nőinek való minősítését a moszkvai magyar nagykövetség rendelte el

Karáth Imre, a barguzini expedíció filmes résztvevője 2000-ben visszatért Szibériába, és riportot készített többek között A. A. Petrunyinnal, aki 1989-ben a burját kormány kulturális miniszterhelyettese volt. Petrunyin kamerába mondta neki, hogy a csontváz nőinek való minősítését a moszkvai magyar nagykövetség rendelte el. A vizsgálódás 2. napján még azt mondta a szovjet Alekszejev akadémikus a burját kormány megbízottjának (Petrunyin), hogy a csontok férfi maradványai, és valószínűleg Petőfiről van szó. Délután a szovjet és magyar bizottság vezetőjét behívatták a magyar nagykövetségre, ahonnan kb. két óra tárgyalás után azzal tértek vissza, hogy női csontvázról van szó.

2001: Az MTA elnöke elfekteti azt a levelet, amelyet tudós szerzője az 1849-es szibériai deportálásokról írt, s amelyet csak a halála után engedett nyilvánosságra hozni

Dr. Józsa Antal hadtörténész, címzetes egyetemi tanárnak a Dr. Glatz Ferenchez, az MTA elnökéhez írt levele megkerülhetetlen információt tartalmaz Petőfi Sándor sorsa és az 1849-es szibériai deportálások ügyében. Az MTA elnöke elfektette a levelet, s néhai Dr. Józsa Antal is csak azzal a meghagyással adta át [a másolatát], hogy az csak halála után hozható nyilvánosságra.

2002: A perdöntő levél helyett egy ellenglossza közlése a Magyar Nemzetben

Kiss Pál Németországból hazatelepült ’56-os emigráns repülőgép- és hajótervező mérnök két évtizeddel ezelőtt perdöntő levelet írt a Magyar Nemzetnek, amit a lap sohasem közölt. Édesapjának, id. Kiss Pálnak a szibériai hadifogsága idején szerzett ismeretei szerint olyan jeles emberek, mint Foyta Tibor hadnagy, az Országgyűlés későbbi elnökének, Almássy Lászlónak a veje, Endresz György főhadnagy, a Justice for Hungary óceánrepülés későbbi pilótája, és Prónay György százados találkoztak az első világháború utáni szibériai hadifogságuk idején 1849-ben elhurcolt és ekkor még élő honvédekkel. Közöttük három olyannal – Csapó Mihály, Kirner Ferenc és Minarovics Vendel, aki a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével 1920-ban, első világháborús hadifoglyokkal együtt haza is tért Magyarországra –, akik Szibériában találkoztak és kezet is fogtak az ott raboskodó Petőfi Sándorral… Kiss Pál eredménytelen próbálkozása után tizenhat évvel Fuksz Sándor ismét elküldte a nyilvánosságra hozott Kiss Pál-levelet a Magyar Nemzetnek. A lap ezúttal sem közölte. Lehozott viszont egy glosszát egy Sennyey-utód tollából, amelyben tagadta Petőfi Szibériába történt elhurcolásának tényét.

2013: Kiderül, hogy Morvai Ferenc barguzini főrégésze titkon az MTA-nak dolgozott

Az első Petőfi-értekezleten Dr. Szabó Géza, Morvai Ferenc barguzini főrégésze bevallotta, hogy titkon az MTA-nak dolgozott. A barguzini expedíció több tagja arra gyanakszik, hogy feltáráskor a koponya alatt talált, majd onnan eltűnt haj az akadémia birtokába került. Feltételezik, hogy összehasonlították a Szendrey Júlia hagyatékában megmaradt Petőfi-hajtinccsel, és már 1989-ben pontosan tudták, hogy „a barguzini 7-es sírból igenis Petőfi Sándor földi maradványai kerültek elő”.

2015 – 1960-as évekbeli előzménnyel: Grafológusok bántalmazása, megfenyegetése

Az MTA mikrofilm-tárából előkerült kézírásos versről egymástól független grafológusok véleményét kértük ki. Tekintettel a „sajátságos” magyarországi viszonyokra, előbb a csehországi Eliška Halászová véleményét kértük, aki írásba adta, hogy a kézírás teljesen megfelel Petőfi Sándor lelki alkatának. Ezt követően kereste meg ugyancsak Fuksz Sándor Dr. Lépold Józsefnét, Magyarország első számú grafológusát. A szakértő rápillantott a kézírásos versre, és azonnal válaszolt: a kézírás minden kétséget kizáróan Petőfi Sándoré. Egyben felidézte azt is, hogy e kérdéssel korábban megkeresték az ő mentorát. Eléje tettek egy egész paksaméta kézzel írott verset, ugyancsak Szibériában keltezve. Ő alaposan megvizsgálta, és arra az egyértelmű következtetésre jutott, hogy az összes vers Petőfi Sándor saját kezével íródott. Mentorát szakértői véleményéért akkor súlyos atrocitás érte. Történt ez a hatvanas években. De most más időket élünk – mondta Dr. Lépold Józsefné, és határozottan megígérte, hogy eljön a második Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett értekezletre, és mindezt tagoltan kifejti. Az értekezlet előestéjén becsúsztattak egy kézzel írott levelet lakásának küszöbe alatt. Olyan súlyos fenyegetés érte, hogy másnap mégsem jelent meg az értekezleten, jobbnak látta eltekinteni a közléstől.

2015: Pályavesztéssel megfenyegetett fiatal fogorvos

A Kardos Lajos engedélyével készíttetett hajszálpontos barguzini koponyamásolat további kutatásainkat nagymértékben segítette. Megvizsgálta azt Dr. K. Sz. fiatal fogorvos is, aki következtetéseit a második Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett értekezleten ismertette. Végső következtetése így hangzott: „Fogászati vizsgálódás alapján megalapozottan állítható, hogy Barguzinban Petőfi Sándor hamvai kerültek elő.” Miután az értekezletről korábban kellett távoznia, elmaradt dolgozata írásos változatának bekérése. Ezt követően Fuksz Sándor hiába próbálta őt telefonon elérni, hívásait nem fogadták, mígnem egy alkalommal egy idegen készülékkel próbált szerencsét. És láss csodát, a túloldalon a fiatal fogorvos jelentkezett. Kissé zavartan, de arra kérte FS-t, hogy soha ne keresse a jövőben, és dolgozatát se kérje. Az történt ugyanis, hogy súlyosan megfenyegették, és kilátásába helyezték, hogy fogorvosi pályája idejekorán véget ér, ha nem hagy fel a Petőfi-kutatással…

Rendszerek jönnek-mennek, a mélyállam marad

Ahhoz, hogy fogalmat nyerhessünk arról, kik számára és miért lehet veszedelmes a Petőfivel kapcsolatos igazságok kiderülése, megkerülhetetlen, hogy legalább futólag szemügyre ne vegyük azokat az erőket, amelyek diktatúrában és demokráciában jóformán ugyanolyan hatékonysággal képesek érvényre juttatni a maguk titkos célját s akaratát.

„De most más időket élünk”, mondta Dr. Lépold Józsefné grafológus, s be kell látnunk, hogy valóban nem lenne helyénvaló a két korszak önkényeskedései közé egyenlőségjelet tenni. Ugyanis nem méltatni és nem óvni, ami számunkra csakugyan kedvezőbb, a „még mindig jobb” teljes tönkremenésével, elvesztésével járhat.

Ám mostani világunk riasztó fejleményeinek ismeretében még inkább igaznak tűnik: nem észrevenni a meghökkentő módon mégis létező azonosságokat, még nagyobb létveszedelmekkel járhat.

Egyáltalán nem tűnik túlzásnak például Cristian Terheș EP-képviselőnek az Európai Parlament plenáris ülésén elhangzott ama kijelentése, amely szerint „Ursula von der Leyen jelenleg a legnagyobb fenyegetés az emberi jogokra az EU-ban, ezért azonnal és feltétel nélkül le kell mondania”.

Az ugyancsak napvilágra került és cáfolhatatlan tények birtokában szó szerint egyet kell értenünk a román EP-képviselőnek ezzel a megalapozott indoklásával: „A COVID-19 válság idején történtek bebizonyították, hogy az Európai Bizottság Ursula von der Leyen vezetésével a ’jogállamiságot’ jelmondatként használta az emberi jogok súlyos megsértésének érvényesítésére, Nyugat-Európában a világháború óta sosem nem látott módon.”

Témánk szempontjából a román EU-képviselőnek különösen az az észrevétele figyelemre méltó, hogy az európai demokrácia megvédésére elvileg leginkább hivatott politikai főszervezetnek, az Európai Bizottságnak a vezetője és hivatala éppen a demokrácia kereteit, kellékeit és jelmondatait használja fel az európai polgárokkal szembeni önkényeskedésre, az emberi jogok felszámolására, azaz a mélyállami, háttérhatalmi célok és akaratok keresztülverésére.

Az álságos módszer mindig ugyanaz, legyen szó akár mesterséges klímavészhelyzetről, akár mesterséges járványvészhelyzetről, akár – mint legújabban – módszeresen szított háború ürügyén „előállított”, mesterséges háborús vészhelyzetről. A lényeg: alapos félelemkeltéssel és megtévesztéssel rendre rábírni a tömegeket arra, hogy a maguk érdekei ellenében és a háttérhatalmi, mélyállami erők hasznára cselekedjenek.

Hol rejtőzködik a háttérhatalom?

Röviden szólva: mindenütt, ahol a közélet jelentős befolyásolásra alkalmas erő halmozódik fel, méghozzá a nyilvánosság elől eltitkolt céllal és módon.

A Magyar Tudományos Akadémiánál például jelentős befolyásolásra alkalmas szellemi erő halmozódott fel, szerteágazó kapcsolati hálóval. Ettől azonban önmagában nem tekinthető valamiféle háttérhatalomnak. Háttérhatalommá és a szélesebb körű háttérhatalom részesévé akkor és azáltal válik, amikor már nem a rá vonatkozó, jogszabályokban meghatározott céloknak és feladatoknak megfelelően, a nyilvánosság által áttekinthető és ellenőrizhető módon tevékenykedik, vagyis már nem a tudományos igazságot és nem is a közérdeket szolgálja, hanem különféle rejtett, titkos hatalmi szempontok érvényesítésének igyekszik eleget tenni.

Márpedig ezek a rejtett hatalmi célok és szempontok messze túlmutathatnak az MTA jogszabályban rögzített, nyilvános szervezeti és működési keretein, ennélfogva az érvényre juttatásukhoz már informális, rejtett kapcsolatokra van szükség más, külsődleges erőtényezőkkel. S pontosan ezt látjuk a Petőfi-ügy fejleményeiben.

De ezen túlmenően még azt is, hogy a rejtett célok és titkos összefonódások nem változtak meg attól, hogy a kommunista önkényuralmi rendszer időközben liberális demokráciára váltott, vagyis egy olyan politikai rendszerre, amely elvileg szöges ellentéte a megelőzőnek. Ebből következően léteznie kell egy olyan háttérhatalmi tényezőnek, amely mindkét rendszerben képes otthonosan érezni magát, képes a maga rejtett céljait s akaratát érvényre juttatni.

Se szeri, se száma azoknak a hiteles forrásoknak, amelyek e hálózatba szövődött (rendeződött) világerőnek a létezését bizonyítják. No meg azt is, hogy céljai érdekében semmitől sem riad vissza. Hogy korábbi évszázadokra visszanyúló eseményeket most ne említsek (beleértve pl. Trianont), ez a háttérhatalmi, mélyállami erő a Kennedy-gyilkosságtól kezdve, 9/11-en át, a mesterségesen keltett klíma-, kovid- és háborús hisztériákig, vészhelyzetekig és népirtásokig, bármiféle aljasság előidézésére és elkövetésére képes, világszinten és helyi szinten egyaránt. Ahhoz azonban, hogy sötét terveit véghez vihesse, elengedhetetlenül szüksége van a közvélemény célirányos megdolgozására, befolyásolására. Csak olyan igazságok nyerhetnek szélesebb körben teret, amelyek nem gyengítik az ő befolyását, és nem erősítik a vele szemben álló erőkét. Amikor ez az igyekezete olyan szervezettségi és befolyásolási fokra jut, hogy titkos ügyködése már az egész világ vagy egy-egy ország és nemzet sorsára lényegesen kihat, s ennélfogva igazi vetélytársává válik a törvényesen kormányzó erőknek, akkor már a szóban forgó világhatalmi tényezőt és helyi kapcsolódásait együttvéve nem csupán egyfajta szabadkőműves hálózatnak vagy háttérhatalomnak tekinthetjük és nevezhetjük, hanem helyénvaló a mélyállam vagy a világkormány kifejezés is.

Ha azt nézzük, hogy az Európai Unióban akár a klímaügyben, akár a kovidügyben, akár az orosz-ukrán háború ügyében sorozatban születtek és születnek olyan döntések, amelyek véletlenül sem az európai polgárok javát, ellenben különféle világuralmi erők hasznát szolgálják, akkor bátran kijelenthetjük, hogy az EU legfőbb döntéshozói és hivatalnokai már teljesen be vannak épülve – be vannak csatornázva – egy globális mélyállamba.

Ám ha azt tekintjük, hogy az EU vezetőivel s Brüsszellel mint háttérhatalmi központtal szemben a magyar törvényes kormány – és különösen a feje – milyen szívós és látványos küzdelmet folytat a magyar érdekek érvényesítéséért, ebből egyenesen az a következtetés kínálkozik, hogy Magyarország még nincs teljesen elveszve: viszonylag jól áll a háttérhatalmi erőktől való függetlenség dolgában, a mélyállam itt még nem kaparintotta meg a főhatalmat (miként tette már Brüsszelben). Vagyis Magyarország mostani kormánya vagy kormányfője akár azt is megtehetné, hogy véget vet azoknak a háttérhatalmi mesterkedéseknek, amelyek Petőfi Sándorunk ügyében módszeresen megakadályozzák az álláspontok nyílt ütköztetését, a tudományosan alátámasztott tények s az igazság szélesebb körű napvilágra kerülését. Mielőtt azonban választ keresnénk arra, hogy akkor ez a „végetvetés” vajon miért nem történik meg, feleletet kell kapnunk egy másik lényegbe vágó kérdésre.

Hogyan lehet ma hatalmi kérdés egy 200 éve született költő sorsa?

Minden gyökeres, mondhatni forradalmi rendszerváltás bizonyos szempontból csalóka dolog. Azt feltételezzük ugyanis, hogy pl. egy zsarnoki rendszer eleve az alávalóságot, a másokkal szembeni önkényeskedést hozza ki az emberekből, egy tisztességes, demokratikus rendszer ellenben megengedi, hogy a többség is hozzá méltóan viselkedjék. Nos, kétségkívül van ennek a feltételezésnek némi valóságalapja. Ám az 1989-90-ben beindult rendszerváltásunkat, a kommunizmusról a demokráciára való áttérésünket mégis sokan nevezik inkább módszerváltásnak, arra való hivatkozással, hogy a korábbi hatalom irányítóinak és kiszolgálóinak zöme továbbra is hatalmi pozícióban maradt, s továbbra sem a közérdek szolgálatát tartotta szem előtt, hanem a személyes szempontjainak érvényesítését. Akár a választások során megmutatkozó állampolgári – politikai – akaratok ellenében is. S ez igaznak bizonyult a társadalom s a közélet minden lehetséges területén. A média világában jártasabb újságíróként jómagam ezért írhattam 2001-ben – bő évtizeddel rendszerváltásunk kezdete után! – könyvet ezzel a főcímmel: Elsőkből lesznek az elsők; s ezzel az alcímmel: A magyar média metamorfózisa. S hiába nyeri az országos választásokat 2010 óta sorozatban – ráadásul kétharmados fölénnyel – egy olyan pártszövetség, amely hangsúlyozottan a magyar és nemzeti érdekeket törekszik érvényre juttatni, az ország- és nemzetellenes háttérők a rendszerváltozás óta eltelt több mint három évtized után is képesek a közéletünket a maguk szája íze szerint befolyásolni, alakítani.

Ennek mélységére és mértékére világosan és meggyőzően mutat rá a 2006 őszi rendőrterror minden előzménye és fejleménye, beleértve a Budaházy-ügyet is. Az őszödi beszéddel, a benne beismert csalásokkal és törvénytelenségekkel, az ezek ellen tiltakozók közleménye közszolgálati beolvasásának megtagadásával, az ok…