Reá, Petőfi Sándorra emlékezünk ma, születésének 200. évfordulóján, és arra, hogy Magyarország nem hajlandó megadni Neki a nemzeti kegyeletet, de még a végtisztességet sem…
Várkonyi Nándor – Petőfi Sándorról:
„…Van a hallhatatlanságnak olyan formája is, mely nem csupán az emlékezetben vagy – alkotónál – a műben él tovább, hanem mintegy kézzel tapintható, anyagszerű és testies. Nem mesterséges mítoszokra gondolunk itt, balgatag elmék önvigasztalására, sem muzeálisan őrzött ereklyékre, hivatalosan adminisztrált kegyeleti tárgyakra, miket a nagy ember örökbecsűekké avatott, hanem arra, hogy személyes élete nem szakad meg a halállal, mintegy testi mivoltában jár közöttünk, mindegyre új cselekedetekkel, tényekkel kapcsolódik napjainkba, mintha élne. Vannak emberek, akik nem tudnak meghalni. Rájuk illik Platón elnevezése: andres theioi, isteni emberek, – így adva formát a testi és a halhatatlan élet megvalósult paradoxiájának. Jelzőjük pedig „őrzők”, „vigyázók”: phylakes, jelezvén, hogy nem mi őrizzük emléküket, hanem ők vigyáznak ránk.
A mi örök életű emberünk Petőfi. A legnagyobb lángelmét és a legtisztább jellemet, aki ezen a földdarabon járt, jelentéktelen, köznapi test hordozta, s ez a porrá vált anyag mégis delejesebben vonz, mint Apolló, újra meg újra éled, mintha sohasem takarta volna föld…”
Kelj fel, és ítélj, tehát Petőfi Sándor!
MAGYAR VAGYOK
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kísértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét,
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Pest, 1847. február
MVSZ Sajtószolgálat
11148/230101