Ezért közzétesszük az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága elnöke, Fuksz Sándor írását.

Petőfi Sándor kálváriája és a szabadságharc hőseinek szibériai áldozata

Egy csodálatos pályafutás érkezett el fordulópontjához 1849 nyarán. A forradalom viharmadara, a magyar költészet uralkodó fejedelme, Petőfi Sándor nem nézhette tovább a nemzet „élet vagy halál” küzdelemét a két katonai nagyhatalommal. Pedig életének ez a szakasza már a harcról való lemondás és a családi idill reménye felé látszott kanyarodni. Ezért választotta Mezőberényt nyugalma helyéül és éppen Damjanich tábornokhoz készült utazni, hogy nejét és kisfiát is az ő oltalma alá helyezze. Ekkor érkezett meg Egressy Gábor kocsija az Orlai-Petrich portához… Ő Bem hívását hozta az erdélyi hadszíntérről. Már eddig is érték a költőt vádak, hogy csak hirdeti a szabadságért vívott harcot, de Ő félreáll és másra hagyja az áldozatot… Így nem tudott nemet mondani az imádott tábornoka üzenetére és elindult Júliával (és Zoltánkával) a végzetes útra. Őket –a háborútól kímélendő – Miklós Miklós tordai református lelkész családjánál hagyta. Mintha érezte volna, hogy az aradi várban a biztos halál, Bem közelében a bizonytalan és máig sok kérdőjellel övezett Golgota várja. Az utolsó, Magyarországon írt és ismert versében még a „szörnyű idők” szinte elképzelhetetlen és nehezen hihető vízióját festi, de az „Én vagyok az örök kérdőjel…” kezdetű sorai már a későbbi (kérdő) jeleket sejtetik a szibériai Vengerszka Szelo-ban három évvel később.

Már csak néhány nap volt hátra a fehéregyházi csatáig, de ezt az időt kihagyjuk az ismertetésből, mert erről már rengetegen írtak; mi ott folytatjuk, ahol a képzeletbeli film legtöbbször megszakadt – a mindenki számára emlékezetes kukoricás szélén.

Ferenczi Zoltán és Dienes András jutottak legmesszebbre a kutatásban, amikor a „Hogyan halt meg Petőfi?”– kérdésre keresték a választ. Nem csodálkozunk, hiszen – mondhatni – a lehetetlenre vállalkoztak: a bizonyos végét keresték a valakik által remélt halálnak… Heydte őrnagy „több sebből vérző” vallomása volt az elindítója a költő eltűnését felváltó dicsőséges(?) halál hírének. Íme: „Én az országúton lovagolva, a kozákok után siettem, amikor közvetlenül a szökő-kútnál, Fehéregyháza és Héjjasfalva között, egy leszúrt felkelőtiszt mellett, aki már a nadrágjáig le volt vetkőztetve, több, vérrel bemocskolt iratot láttam heverni, amiket valószínűleg a kozákok találtak a tiszt kirablása közben s megint eldobálták, minthogy rájuk nézve nem volt értékük. Én mégis azt hittem, hogy meg kell néznem az iratot. A mellém beosztott egyik kozákkal fölszedettem az iratot s nagyon megörültem, hogy egy akkor nagyon fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentése volt Bemhez, Kolozsvárról keltezve, amelyben Kemény defenzív intézkedésekről és saját csapatainak állapotáról nyilatkozik s egyben megígéri, hogy augusztus 1-én vagy 2-án a mellékelt hadiparancsban megjelölt csapattal Marosvásárhelyre fog érkezni. A holttesttől néhány lépésnyire körülbelül 100 drb magyar dekoráció is feküdt zsineggel összefűzve. Valószínűleg ezt is a halottaknál találták a kozákok, s a nagy sietségben megint elhullajtották.

A lelet, amelyből azt kellett következtetnem, hogy a halott tisztnek Bem mellett volt állása, arra bírt, hogy közelebbről szemügyre vegyem a halottat, vajon nem ismerek-e rá benne egy régebbi ismerősömre. De a halott előttem teljesen ismeretlen volt, sovány, kicsi, száraz arcú, nagyon határozott kifejezéssel és nagy fekete körszakállal. Nadrágja fekete pantalló volt.”

Teljességgel érthetetlen, hogy miként tudta elfogadni a magyar közvélemény két évszázadon keresztül ezt a tanúságtételt: a  tévedések sorozatát tartalmazza, amelyeknek legalább kétségessé kellett tenni az osztrák tiszt vallomását. Legegyértelműbben kizárónak tekinthetjük az említett körszakállt, amit sohasem viselt Petőfi, de a fekete pantallót is más viselhette, mert aznap minden tanú szerint Petőfi világos vitorlavászon öltönyt viselt. A magyar tiszttársaknak, akikre Heydte hivatkozik, tudniuk kellett, hogy Petőfinél a Bem közelségére utaló iratok és érdemrendek sem lehettek, mert a tábornok ezen a napon távol tartotta magától a költőt; itt valószínűleg a fogságba került tisztek már Petőfinek a további keresését akarták megakadályozni – ami sikerült is nekik.

Sarkalatos kérdés lehet az is, hogy miért nem kerültek nyilvánosságra azok a hírek, amelyek Petőfi megmeneküléséről szóltak. Okunk van feltételezni, hogy ennek egyik fő oka a tiltás, illetve a büntetéstől való jogos félelem volt az oka. Gondoljunk csak Barátosi Lénárt Lajos nagyapjának, Huzik Fedornak az esetére, aki várfogságot szenvedett egy cédula miatt, amely Petőfi túléléséről és orosz fogságba eséséről szólt.

1860-ban jelent meg a Vasárnapi Újságban Bartha János honvédszázados levele, amelyben teljesen felborítja a csatatéren bekövetkezett halál „meséjét”. A Bem seregében szolgáló és Segesvárnál sebesült tiszt új megvilágításba helyezi a vesztes csatában a magyar honvédek és tisztek sorsának lehetséges alakulását. Tapasztalatait megosztva az olvasóval azon meggyőződésének ad hangot, hogy akár a súlyosan sebesült harcosok is megmenekülhettek a reménytelennek tűnő orosz túlerő szorításából. A levélben elmondja azt a történetet, amit egy székely ember mesélt el több fogságba esett honvédtisztnek Petőfi sebesüléséről és gyógyulásáról a nevezetes csata után, amikor is ő kísérte ki a költőt az akkori oláh határra. Hajlamosak lennénk ezt a mesébe illő történetet a sokadik legendaként kezelni, ha nem igazolná az elmondottakat egy másik független forrás, amely Franz Fidler, Bem felderítő tisztjének (kémjének) naplójából származik. Itt ő leírja a történet előzményét, tehát Petőfi sebesülését és kimenekítését a csatatérről, valamint azt, hogy a székely család gondjaira bízta a költőt.

A Vasárnapi Újságnak Jókai Mór ebben az időben főmunkatársa volt és írásaiban foglalkozik is eme különös szabadulással. Hogy miért nem terjedt jobban el ez a történet annak – véleményünk szerint – az a politikai nyomás volt az oka, amely az eltűnt Petőfit minél hamarabb halottként és véletlenül sem még élő, lázító lelkiismeretként akarta népének bemutatni.

A ma tapasztalható türelmetlen, minden kétséget kirekeszteni akaró akadémiai szándék is innen származhat.

Mi történhetett az oláh határ elérése után? Azt Józsa Antaltól, a neves történésztől tudjuk, hogy a lábadozó Petőfi még augusztus 2-án – valamilyen formában – jelentett Bemnek. Vélhetően válasz is érkezett a tábornoktól. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy Törökországot javasolta menekülési célként a költőnek. Erről a szándékáról Szendrey Júlia is tudhatott, hiszen ott akarta keresni az eltűnése után. Mert Júlia meggyőződött arról, hogy a férje nem esett el a csatatéren; már másnap (augusztus 1-én) a halottak eltemetése előtt kiment keresni férjét, de ott nem találta. A székely család szénapadlására nem gondolhatott… Petőfinek pedig menekülnie kellett. Sdrávich Józsefnek a Szabadság c. újság tárcájában olyan hír van, hogy ezidőtájt már a cár katonái vadásztak errefelé a menekülő magyarokra.

Szeretnénk többet tudni a következő napok történéseiről, de eddig ez nem foglalkoztatta a történészeinket. Eldöntötték, hogy a költő csak egy jeltelen sírban lehet, az oroszok által foglyul ejtett honvédeket pedig maradéktalanul átadták az osztrákoknak.

De néha váratlan, nem remélt helyről érkezik segítség: A Nógrád c. lap 1988. március 12-i számában jelent meg T. Pataki László tollából a „Negyvennyolcas emléknyomok” című írás, ahol megtaláljuk a folytatást. Egy plébános történetén keresztül ismerhetjük meg Petőfi Sándor kálváriájának (talán első) útját Szibéria felé, ahonnan Neki és több ezer honvédnek már nem volt visszaút. Kálló községből vitték magukkal az orosz csapatok a plébánost 1849 októberében, mert nem hirdette ki a faluban, hogy süssenek kenyeret az arra vonuló cári seregnek. Egy helyi szekeres gazdát is magukkal vittek, akit Fekete Mihálynak hívtak és az ő dédunokája mondta el az esetet T. Pataki Lászlónak. Fekete Mihály Szibériáig kísérte a hazavonuló sereget és a magyar foglyokat, ahonnan három hónap után érkezett haza. Elmondása szerint Sistyik plébános a menetből még a Kárpátokban megszökött, de útközben Petőfivel is összehozta a sors, amiről itthon már nem szívesen beszélt.

Hogy miért nem? – azt az ugyancsak Nógrád Megyei Levéltárban fennmaradt „Hírlelő” nevű lap egyik 1850-es években született írásából érthetjük meg, ahol szigorú büntetéssel fenyegetik azokat, akik az orosz hadifogságba hurcolt honvédekről merészelnek hírt adni. 

Nem szeretnék abba a hibába esni, mint a mai, Petőfi Sándor életét kutató „hivatásos” történészek nagy része, akik azokat a híreket, amelyek nem illeszthetők be a „klasszikus”, Segesvár melletti halál koncepciójába, egyszerűen figyelmen kívül hagyják. Véleményem szerint minden emlék, feljegyzés, írott vagy elbeszélt közlés közelebb vihet a valóság megismeréséhez, még ha az az adott pillanatban nem is tűnik elképzelhetőnek. „Az életnél nem kell nagyobb rendező!” – mondhatjuk bátran a történelem hihetetlen fordulatait tapasztalva.

Erre gondolhatott az ukrán Vaszilij Pagirja is a múlt század 80-as évek elején, amikor a Kárpátalján a 1940-ben megjelenő orosz nyelvű újságban azt olvasta, hogy Petőfi Sándor Szibériában fejezte be földi életét. A forrás a Budapesten kiadott, „Magyarság” c. újságból származott; Abonyi Ernő írása Sviegel Ferenc első világháborús hadifogoly elbeszélésére támaszkodva számolt be arról, hogy a szabadságharc leverésében segédkező cári csapatok számos honvéddel együtt Petőfit is magukkal hurcolták. Pagirjának rövid, de hatékony kutatást követően sikerült is rátalálnia Alekszej Tyivanyenkora, aki a burjátföldi Ulan-Udeban vállalkozott a titok felderítésére. A barguzini temető már csak „néhány  lépésre” volt, ahol 1989-ben kiemelték egy sírból a költő csontvázát, amely minden kétséget kizáróan igazolta a feltételezést: ide temették Petőfi Sándort. A „Magyarság” cikkének lényegét igazolta az idő. Jogunk van tehát az írásnak hitelt adni más tekintetben is, de legalább is el kell utasítanunk azt feltételezést, hogy az újság politikai kötődése miatt az abban megjelenő híreket is megbízhatatlannak könyveljük el. Nem tisztünk ítéletet mondani az immár több mint 80 éve megjelent visszaemlékezésről; megtették ezt többen olyanok, akik az igazság egyedüli letéteményesének érzik magukat és Sviegel Ferencet hamisítónak, szándékos félrevezetőnek tartják.

Maradjunk Abonyi Ernő írásánál, ahol nem értékel, nem cáfol, csak idézi Sviegelt:

  „Mikor Petőfi és vele együtt még közel 1.800  magyar honvéd, orosz fogságba került, a foglyokat a gyimesi szorosan keresztül Kissenev érintésével Kievbe szállították. Itt listára írták, majd elosztották őket. Egyik részünk Omszkba került, a többit Samarába küldték. Petőfi és Varga József Omszkba jutottak. Petőfi, minthogy pontosan jegyezte, hogy vándorlásuk útján milyen községeket és városok at érintettek, Vargával elhatározta, hogy Omszkból Magyarországba szöknek. Omszki tartózkodásuk tizennegyedik napján, 1849 december 4-én este elhatározásukról értesítették bizalmasabb fogolytársaikat. Ezek azonban az akkor este dühöngő hóvihar miatt igyekeztek Petőfit és Vargát meggyőzni arról, hogy kísérletük céltalan lesz, mert a hóviharban elpusztulnak. Petőfi azonban konokul ragaszkodott elhatározásához, arra hivatkozva „különb utat is tett már szélben és fagyban”, nem hogy most mikor gyermeke és felesége is várja megijedne ettől az úttól. – Petőfi és Varga kiszöktek a táborból. Varga József feljegyzése szerint a portyázó orosz katonák 1849. december 20-án Travnik közelében fogták el őket. — Alig volt már élet bennünk — írta Petőfi egyik emlékiratában — mikor ránk találtak. Nem hittem volna, hogy ilyen hideg is létezhessen a világon . . .”

A szökevényeket 21 napra az omszki várbörtönbe zárták, ahol őket szibériai számkivetésre ítélték. Az út hátralevő részét szánon tették meg, míg Krasznojarszk és Csita érintésével 1850. március 1-én elérték Chotorszkij települést. A mintegy 15 fős, magyar elítéltekből álló csapatot bányamunkára osztották be az oroszok. Ma már tudjuk, hogy ez a hely a 19. században egy nagy ipartelep volt, ahová a munkásokat főleg elítéltekből vezényeltek. Itt még ma is az életre veszélyes radioaktív sugárzás mérhető, ezzel magyarázható, hogy néhány év itt töltött munkavégzés után a rabok  viszonylagos szabadságot nyertek és családot is alapíthattak.

Az elmondottakat Sviegel Varga József leszármazottaitól nyerte, aki Iliszunszkban élt és ahová Petőfi is költözött. (Jelenlegi tudásunk szerint oda csak munkára járt, 1856-ban ott is érte a halál, majd holttestét Barguzinba szállították.)

Abonyi Ernő írása a következő megjegyzéssel zárul:

„ A Petőfire vonatkozó feljegyzések bizonyára ma is elérhetők Varga unokáinál, mert a legidősebb Varga azzal hagyta hátra ezeket, ha ő nem is, talán fia, vagy unokái egyszer eljuttatják még      Magyarországba …”

A hét évig tartó Golgotának első pár szakaszát ismerhettük meg az előbbiekben. Petőfi és harcostársainak megérkezése Szibériába súlyos szenvedések árán, jelentős emberveszteséggel, de megtörtént. A honvédek ezrei lettek szétszórva az orosz pusztákon, településeken, gazdaságokban; jól jött az olcsó munkaerő, a szakértelem, de a képzett katona is a cári vagy magán seregekben. Egész falvak alakultak, amelyek sokáig őrizték az alapítók nevét: Vengerszkája , Vengerszkoje Szelo vagy Vengerszkája Oblaszty. Csodálkozhattak az első világháború hadifoglyai, amikor az orosz kietlen puszták mélyén magyarul beszélő közösségekre leltek. Itthon pedig gyászolhatták – várhatták(?) – fiaikat, rokonukat a családok. A császári terv bevált: csak a szerencse vetette haza az örök rabságra ítélt rebellis magyarokat.

Hogyan történhetett és mivel magyarázható, hogy teljesen az idő homályába merült az a hét év, amit Petőfi Szibériában töltött? Tudomásunk van róla, hogy küldött leveleket Júliának és a rokon Baky családnak is. Hogy Júlia postáját vigyázta a császári rendőrség, az gondolható, de a Baky családdal váltott híreket maguk a családtagok ismerték be… De hozhattak róla híreket szabadult vagy szökött hadifoglyok is, mint például Minarovics Vendel, aki találkozott vele egy Csita melletti táborban és az első világháborús hadifoglyokkal sikerült hazatérnie. (Ahogy Petőfi unokaöccsének is – Feri Sándor tanúsága szerint.)

A kérdésre csak a szigorú tiltással adhatjuk meg a választ. Hiszen (a később megismert) Szűcs Ferenc is az első világháború után jutott el a költő családjához, akik elmondták neki a temetéséhez kötődő bonyodalmakat, miszerint a helyi pópa nem engedte eltemetni a pravoszláv temetőbe. De elbeszélésének nem adtak hitelt, a leszerelő tábor kihallgató tisztjeit inkább a vöröskatona múltja érdekelte… Fiát pedig meg is fenyítette a leventeoktatója, amikor a Petőfi-kalandról mert beszélni. Ahogy a felvidéki Malackán élő Jozef Hallont is – enyhén szólva – lebeszélték „nyakkendős urak”, hogy tovább terjessze a szibériai Vengerszkájában tapasztaltakat, ahonnan többször is elment Petőfi Sándor sírjához, és találkozott egyik leszármazottjával az 1920-as években.

Tiltás és büntetés… Minden retorzió ellenére nehezen érthető, hogy nem volt az országban egy ember, aki Barátosí Lénárt Lajoshoz hasonlóan elindult volna Szibériába, hogy Petőfi vagy családja nyomára leljen, hírt hozzon róluk. Ilyen gondolatok kavarognak a gyanútlan olvasóban, amikor a világot keresztül-kasul bebarangoló, kalandot kereső, megszállottakról értesül – sokszor jelentéktelen tűnő dolgokat titkát kutatva.

De ha megismerünk egy-két, Petőfi szibériai életének tisztázására tett kísérletet, beláthatjuk, hogy ez a kérdés a legmagasabb politikai szinteken volt tiltó listára tűzve. Először lássuk Matolcsi János történetét: A nevezett személy a kommunista mozgalom aktivistájából a miniszterségig vitte; Nagy Imre második kormányának volt tagja az 1956-ban. A forradalom után „enyhe” büntetésként a Mezőgazdasági Múzeum főigazgatója, majd egyik vezető munkatársa lett. Munka mellett elvégezte az Agrártudományi Egyetemet és széleskörű érdeklődése mellett az ősi magyar állatfajokkal foglalkozott. Így került el a 1960-es évek végén Szibériába, ahol – micsoda véletlen! – Petőfi Sándor ottani életszakaszának nyomait is kutatta. Mivel közeli kapcsolata volta Magyar Tudományos Akadémiával (Kőrösi Csoma Sándor életével foglalkozó bizottságnak volt tagja), ezirányú kutatásainak eredményeiről tájékoztatta az Akadémiát is. Szerencsénkre a Petőfi-anyag gépelésében és postázásában egy Moszkvában élő, a magyar nagykövetségen dolgozó hölgy segítette, akitől a hír a Magyarok Világszövetségéhez is eljutott. Mivel Matolcsi János 1983-ban elhunyt, a Mezőgazdasági Múzeum érdeklődésünkre a Petőfi-kutatásról pedig nem tudván, az Akadémián érdeklődtünk a diplomáciai futárpostán hozzájuk küldött anyagok hollétéről, de állítólag ott nem tudnak róluk. Eltűntek, mint a Barátosi Lénárt Lajos által haza hozott Petőfi-versek!? …

De említhetnénk Pozsgay Imrét is, aki a rendszerváltás korszakának egyik legbefolyásosabb politikusa volt és államminiszterként jó kapcsolatot ápolt Morvai Ferenccel.  Biztatta és segítette is a barguzini sírfeltárás előkészítésében, de amikor a neves vállalkozó beszámolt neki a megtalált és azonosított csontvázról, az azonnali „visszatemetés” elmulasztását kérte számon Morvain.

Ez a két eset is azt bizonyítja, hogy a Petőfi-ügy tisztázását valamilyen láthatatlan, de nagyon befolyásos érdek akadályozza. Átnyúlva a tudomány határain, még a legmagasabb szintű politikát is befolyásolva. Csak remélni lehet, hogy egynéhány „kintről” érkező segítség eloszlatja ezt a mindent elborító, homályos ködöt. Egyik úttörője ennek a reményteli folyamatnak: Lazar Efimovics Eliaszov professzor.

A Barguzinban született néprajzkutató professzor a múlt század 30-as éveiben gyűjtötte egy kötetbe a szülőföldjének mondáit, „Bajkál-menti legendák és elbeszélések” címmel. Megszólaltatta a 100. évüket betöltött Morokov testvéreket is, akik egy különös idegenről beszéltek neki, akit még gyerekként és az édesapjuk barátjaként ismertek. Messzi idegenből jött a szomszéd falujukba ez a Petrovics és szörnyű bűne lehetett, mert szigorú őrizet alatt tartotta a cári rendőrség. Összeveszett a Franz nevű királyával, aki katonaságot vezényelt Petrovics és barátai ellen, majd Nikolka cár serege sietett segítségére. E néhány adat is elég volt Eliaszovnak, hogy felmerüljön benne a gyanú, hogy a magyarországi intervencióról beszélnek az öregek és a titokzatos Petrovics név mögött Petőfi rejtőzik. Annál is inkább, mert a népi emlékezet több verset is megőrzött, amelyeket az idegenhez kötöttek. Értesítette is a budapesti kollégáit, de az MTA igyekezett megcáfolni feltételezését, miszerint Petőfi Sándor a Segesvár melletti csatában vesztette életét.

Őt követte Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko, aki 1984-ben a munkácsi Vaszilij Pagirja felvetése nyomán kezdett foglalkozni Petőfi esetleges szibériai életével, és megtalálta annak feltételezett sírját a barguzini temetőben. Kellett még a teljes sikerhez a Moszkvában élő Jurij Davidovics Vinokur is, aki nem sajnálta a fáradságot és 5 év múlva leutazott Barguzinba, hogy megmutassa a költő sírjának helyét, amelyre még gyermekkora idejéből emlékezett, amikor azt neki nagyapja többször is megmutatta.

A Morvai Ferenc által 1989-ben szervezett expedíció mintegy beteljesítette a több mint másfél százados szándékot: kiszabadítani Petőfi Sándort az orosz föld fogságából. Joggal remélte ő maga miként segítői is, hogy a magyar nemzet ezt a munkát megköszöni, de nem így történt. Amit eddig tagadtak és akadályoztak a tudomány „papjai” azt nem engedhették a világosságra. Légből kapott érvekkel, később hamisításoktól sem visszariadva próbálták lejáratni az egész kezdeményezést, meghazudtolták a munkában részt vevő külföldi szakembereket, míg végül a közvélemény – zavarában – elvesztette hitét még az igazság megismerhetőségében is.

De – hála Istennek – az igazság felülkerekedését a hazugságon csak késleltetni lehet. Az emberi kíváncsiság olyan rejtélyekre is fényt derít, amelyek már végleg elmerülni látszottak az idő tengerében. Jó példa erre Leonyid Petrovics Budunov, aki Barguzinban élő emberként ismerte meg a Petőfi történetet az 1989-es sírfeltárás idején. Mint lelkes fotográfus követte a nagy érdeklődéssel kísért vizsgálatokat, majd egyik ismerősétől egy állítólagos Petőfi-leszármazottról szerzett tudomást. Nyomába eredt a féltve őrzött titoknak… Mivel Szibéria mai lakosai között sok az egykori fegyenc-leszármazott és gyakran az utódoknak is bűnhődnie kellett őseik vétkéért, egyesek nem szívesen vállalják fel a származásukat, de sikerült eloszlatni a „rokon” aggodalmát. Így bontakozott ki egy szerteágazó családfa Budunov előtt, amelynek mára már több mint száz ága ismerős. Szerencsénkre egy könyv is született a felfedezésről, amit a Magyarok Világszövetsége Petőfi Sándor születésének 200. évében magyar fordításban megjelentet.

Ha már meg kellett érnünk azt a gyalázatot, hogy születésének 200. évfordulójáig sem adatott meg Petőfi Sándornak a nemzeti kegyelet, hátha ezzel a könyvvel elérjük, hogy ebben a 200. évben legalább a végtisztesség megadatik Neki, és a valahol Európában porladó hamvait végre eltemetik a haza földjébe.

Budapest-Eger, 2023. március 15.

                                                                                  Fuksz Sándor,

                                          a Magyarok Világszövetsége Petőfi Sándor Bizottságának

    elnöke

MVSZ Sajtószolgálat

11192/230315