Meggyőződtünk, hogy Petőfi Sándor nem halt meg a fehéregyházi csatatéren.
Petőfi Sándor elterjesztett halálhírét a Segesvár melletti csatában egy teljesen téves és hiteltelen jelentésre alapozta az utókor. A máig minden történeti forrásban hivatkozott visszaemlékezés egy olyan osztrák tiszttől származik, aki a költőt soha sem látta, és aki jelentését 5 évvel később, 1854-ben tette meg (valószínűleg a császári udvar nemzettévesztő akaratára).
“Azonnal, mihelyst a fölkelősereg maradványai a bekövetkezett lovassági roham után a július 31-én Segesvár mellett vívott ütközetben Héjjasfalva felé menekültek, kozákrajok keltek át Fehéregyházán és Fehéregyháza fölött a Küküllőn és ily módon elvágták nagyon sok menekülőnek az útját, akiket mindjárt le is kaszaboltak.
Én az országúton lovagolva, a kozákok után siettem, amikor közvetlenül a szökő-kútnál, Fehéregyháza és Héjjasfalva között, egy leszúrt felkelőtiszt mellett, aki már a nadrágjáig le volt vetkőztetve, több, vérrel bemocskolt iratot láttam heverni, amiket valószínűleg a kozákok találtak a tiszt kirablása közben s megint eldobálták, minthogy rájuk nézve nem volt értékük. Én mégis azt hittem, hogy meg kell néznem az iratot. A mellém beosztott egyik kozákkal fölszedettem az iratot s nagyon megörültem, hogy egy akkor nagyon fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentése volt Bemhez, Kolozsvárról keltezve, amelyben Kemény defenzív intézkedésekről és saját csapatainak állapotáról nyilatkozik s egyben megígéri, hogy augusztus 1-én vagy 2-án a mellékelt hadiparancsban megjelölt csapattal Marosvásárhelyre fog érkezni. A holttesttől néhány lépésnyire körülbelül 100 drb magyar dekoráció is feküdt zsineggel összefűzve. Valószínűleg ezt is a halottaknál találták a kozákok, s a nagy sietségben megint elhullajtották.
A lelet, amelyből azt kellett következtetnem, hogy a halott tisztnek Bem mellett volt állása, arra bírt, hogy közelebbről szemügyre vegyem a halottat, vajon nem ismerek-e rá benne egy régebbi ismerősömre. De a halott előttem teljesen ismeretlen volt, sovány, kicsi, száraz arcú, nagyon határozott kifejezéssel és nagy fekete körszakállal. Nadrágja fekete pantalló volt.
Később tudakozódtam több fölkelő tiszttől, ezeknek az adatoknak a közlése mellett ez után a személyiség után, és a legtöbb közülük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt, akit az ütközetben még láttak Bem oldalán, de akit az ütközet után senki többé nem látott.
Ez minden, amit erről a dologról módomban van elmondani.
Lugos, 1854. január 12-én.
Heydte
ezredes.“
Már első olvasásra teljesen bizonyos, hogy a Heydte ezredes által említett halott nem lehetett Petőfi Sándor. Először is nem volt körszakálla! Továbbá, nem lehetett rajta fekete pantalló, mert több tanú visszaemlékezése szerint is azon a napon fehér vitorlavászonból készült öltönyt viselt. Nem készült még el ugyanis tiszti uniformisa, amit Marosvásárhelyen rendelt meg elkészíteni. Végül teljességgel hibás következtetés volt Heydte részéről, de a magyar „követői” részéről is az, hogy Petőfi a csata napján Bem közelében volt, illetve a tábornok mellett végzett szolgálatot. Az osztrák tisztnek még megbocsájtjuk a tájékozatlanságát, de aki Bem és Petőfi akkori viszonyát egy kicsit is ismeri, az tudhatja, hogy Bem mindenképpen távol akarta tartani a költőt a csata veszélyes helyeitől, miképpen feladatot sem adott neki, de fontos iratokat sem bízott rá.
Bizottságunk tagja, Sántha Attila a Magyarok X. Világkongresszusán, 2021 augusztusában megtartott előadásában számolt be arról, hogy helyszíni szemlével is alátámasztott kutatással rekonstruálta a fehéregyházi csatát. Szerinte a Heydte által látott „holttest” Lőrincz József, Bem titkára volt, aki az érdemrendeket tartotta rendben, ezért voltak mellette szétszórt papírok és kitüntetések. Lőrincz József megmenekült, s augusztus 18-án Marosvásárhelyen átvette a Petőfinek szánt egyenruhát, ami – egy róla készült korabeli rajz tanúsága szerint – lötyögött rajta, mivel egy vékony, alacsony személy volt. Heydte leírása tökéletesen illett rá. Az előadó szerint az oroszok románokat is vittek Szibériába. Előadását ezzel zárta: semmi esetre sem lehet kijelenteni, hogy Petőfi Sándor meghalt Segesvárnál és hogy az oroszok nem vittek magukkal hadifoglyokat.
De hol voltak és vannak azok a minden apró részletre figyelő kutatók, akik nem hallották, ma sem hallják meg a többi tanú hiteles beszámolóját, miszerint a költő túlélte a csatát?…
Először Szendrey Júliát említhetjük, aki már a csata másnapján kiment Fehéregyházára, és az akkor még temetetlen holtak megvizsgálása után tért vissza Miklós Miklós tordai lelkészi hivatalába abban a meggyőződésében, hogy a férje nem vesztette életét. Ezt a hitet sokáig megtartotta. Többször is próbált az orosz tábornokoktól hírt szerezni a férjérő, és bízott abban, hogy a cári csapatok kivonulásakor hazaengedik Petőfit. De őt vitték a többi rabbal, amiről István kállói plébános is beszámolt, akit bosszúból hurcoltak magukkal az orosz csapatok, mert nem teljesítette Grabbe tábornok utasítását, miszerint süssenek a falu lakosai kenyeret a megszállóknak. (Megjelent a Nógrád c. újság 1988. március12-i számában Pataki László tollából „Negyvennyolcas” emléknyomok címmel.)
A Vasárnapi Újságot is megjárta, és Jókait is foglalkoztatta, hogy két lengyel, Malinowski és Wisniewski, akik éveken keresztül Szibériában raboskodtak, 1872-ben Budapestre jöttek és beszámoltak arról, hogy szibériai raboskodásuk idején találkoztak Petőfi Sándorral.