Barátosi Lénárt Lajost gyerekkorában mélyen meghatotta, hogy szeretett nagyapját, a magyarorosz Huziuk Fedort, aki részt vett a fehéregyházi csatában, tízéves Kufstein-i raboskodásra ítélték nehéz vasban, pusztán azért, mert a világosi fegyverletétel után az aradi várban szabadon mozgó honvédtársainak egy kocsmai beszélgetés során azt mondta, hogy „Petőfi őrnagy úr nem halt meg, elvitték a muszkák”. Aznap éjjel az aradi várban őrködő osztrák fegyveres pribékek rátörték az ajtót, és irány Kufstein, ahol tíz évig vasra verve raboskodott. Unokája elhatározta, hogy a történet végére jár. Ezért 17 évesen csatlakozott egy Szibériába tartó svájci expedícióhoz, és 1911-ben eljutott Barguzinba, ahol az Európából odalátogató első magyarként megtalálta az Alexander Sztyepanovics Petrovics – vengerszkij maior i poet feliratú kereszttel jelölt sírt, azaz Petőfi Sándor sírját, akinek nevét pontosan úgy írták fel, ahogyan azt 1823. január elsején a kiskőrösi anyakönyvbe bejegyezték. A Barguzinban élő Varga családtól elhozta Petőfi Sándor 180 saját kezével írott magyar nyelvű versét, amelyet leadott a Honvédelmi Minisztériumban. Megtudta, hogy három ott raboskodó székely honvéd megpróbálta kiásni Petőfi Sándor hamvait, azzal a szándékkal, hogy remélt szabadulásukkor hazavihessék. Ám a kísérletre fény derült, és mindhármukat azonnal kivégezték.

Barátosi Lénárt Lajos sem kerülhette el azoknak a sorsát, akik merészeltek Petőfi Sándor szibériai elhurcoltatásáról hírt hozni: lejáratták, hitelét rontották, bolondnak mondották. Haláláig tanítóként ténykedett Hajdú-Bihar megyei falujában, Komádiban.