Id. Szűcs Ferencék csodás szabadulása és „talizmánjuk” kései megfejtése

Segítettünk a Hevesen élő Szűcs Feri bácsinak édesapja igazát bebizonyítani, és eközben egy újabb bizonyítékát találtuk annak, hogy Barguzinban valóban Petőfi Sándor hamvait tárták fel.

 

Az első világháború harcaiban fogságba esett id. Szűcs Ferenc társával, a csíki Dorcsák Istvánnal hosszú évek szibériai raboskodása után szánta rá magát a szökésre. Igen ám, de az óceánpart, ahol hajóra akartak szállni, még akkora távolságra volt, hogy azt a transzszibériai gőzös is csak hetek alatt futotta be. A végeláthatatlan rengeteg közepén egy falura bukkantak, ahol a két menekülő honvéd magyarosan hangzó szavakra figyelt fel. Az általuk megszólított személyről, aki azonnal házába fogadta őket, hamar kiderült, hogy nagyapja Szibériába hurcolt 1848-as magyar hadifogoly volt. Neve pedig Alexander Petrovics magyar költő… Miután vendégei megpihentek, útjuk folytatása előtt bőséges élelemmel látta el őket, és sokatmondó nyomatékkal átadott nekik egy különleges nyakláncot, arra biztatva őket, hogy azt mutassák be a hajó kapitányának, mert annak láttán minden bizonnyal a fedélzetre engedi őket. A „talizmán” valóban szerencsét hozott. Id. Szűcs Ferencék csodás körülmények között szabadultak, és épen hazatértek.

 Ifj. Szűcs Ferenc – akit mi agg korában ismertünk meg, és akit Feri bácsiként szólítottunk – egész életében várt édesapja igazának bebizonyítására, hogy ő első világháborús hadifogolyként Petőfi Sándor leszármazottainak családjánál „vendégeskedett” Szibériában. Édesapja nemcsak a vonat vagonjait elbíró Bajkál-tó jegéről, az elképzelhetetlen távolságokról és a harcokról mesélt, hanem arról is, hogy amikor Alexander Petrovics meghalt, a barguzini pópa nem engedte eltemetni, ezért kellett őt egy friss sírba, azt újra megbontva, koporsó nélkül, lopva eltemetni. 

 

De Feri bácsinak nem volt szerencséje: az iskolában nyaklevessel fenyegetőzött a leventeoktató, ha emlegetni merte, és felnőtt korában sem tudta meggyőzni a hitetlen hivatalosságokat, hogy Petőfi Sándor nem halhatott meg a segesvári csatában, mert szibériai fagyos földben alussza örök álmát. Hiába jöttek hírek a sírfeltárásról 1989 után, nem volt, aki meghallgassa az édesapa történetét a mindent bizonyítani vélt láncról, amivel az Európába induló hajóra felszállhattak. Még a Morvai Ferencnek küldött üzenetre sem jött válasz… Aztán sikerült a csel: két levelet adott fel a Szabad Föld szerkesztőségébe Borzák Tibornak, és az egyik megérkezett. Következett az újsághír és a Magyarok Világszövetsége kíséretében eljött a hevesi, virágok övezte házába Alekszej Tyivanyenko, aki megfejtette az id. Szűcs Ferencék csodás szabadulását lehetővé tevő „talizmánt”: az egy Oroszországban használt, hivatalos, polgári bírói lánc volt, amelynek puszta bemutatása is tiszteletet parancsolt. És eljött a bizonyosság is: igazat mondott az édesapa, mert 133 év múltán a barguzini öreg temetőben találták meg azt a koporsó nélküli csontvázat, amely Petőfi Sándoré. Feri bácsi 95 éves korában megnyugodva tért meg Teremtőjéhez 2019-ben.