Magyarország egyik legnagyobb iratgyűjteményével rendelkező múzeumunk a HIM. Alapvető feladatai közé tartozik a haza védelmében életüket veszítő honvédek sorsának kutatása, emlékük ápolása, sírjaiknak felkutatása, gondozása.
Az elmúlt két évszázadban megannyi olyan harci cselekmény volt, amelyek honvédjeinket külföldi hadszínterekre szólították, vagy amelyek eredményeként magyar honvédek százezreit hurcolták el idegen földre fogságba. A soha haza nem térő foglyok száma százezres nagyságrendű. A tragikus történet-sorban különös helyet foglal el az 1849-es orosz katonai intervenció során elhurcolt honvédek és civilek sorsa. Vezető beosztású történészek egész sora hangoztatja váltig, hogy 1849-ben az oroszok nem ejtettek hadifoglyokat. Vannak azonban lelkiismeretes hadtörténészek is, mint például a tanulmányunk I. részének 18. pontjában említett Józsa Antal, aki 2001. január 21-én Glatz Ferenc MTA-elnöknek írt levelében így fogalmaz: „Mindenestre érdeklődéssel várom a barguzini lelet mostani azonosítását a költő hozzátartozóinak csontmaradványaival. A negatív eredmény esetén sem módosítom meggyőződésem (kiemelés tőlünk), hogy vittek ki hadifoglyokat 1849-ben Oroszországba, elsősorban az 5. orosz gyaloghadtest hadműveleti területéről. Maga az az axióma, hogy 1849-ben a cári hadsereg nem vitt magával orosz területre hadifoglyokat, már a hiteles osztrák konzuli jelentések tanulmányozása alkalmával is megdől.”
Ma már nyílt titok, hogy „Kéri Edit jóvoltából ismertté vált az osztrák minisztertanács bécsi Staatsarchivban őrzött 1849. május 14-i ülésének jegyzőkönyve, amely rögzíti Bach igazságügy-miniszter javaslatát, hogy a magyar hadifoglyokat külföldre, messzi országba deportálják, ahonnan nem tudnak hazatérni. A javaslatot Schwarzenberg miniszterelnök pontosította: vigyék őket Észak-Ázsiába, Szibériába, Kamcsatkára. A jegyzőkönyvet Ferenc József május 19-én aláírta. Nincs okunk feltételezni, hogy ez csupán „írott malaszt” maradt, hisz Oroszországnak szüksége volt embertömegekre szibériai munkához.” (Dalmay Árpád – A szent suhanc rejtélye, Présház Hírportál, 2019. március 27.)
FS. hivatalos úton, Kardos Lajos (lásd. tanulmányunk I. részének 17. pontját) hagyatékában jutott hozzá Józsa Antalnak Glatz Ferenchez írt levele másolatához. Ezek után megpróbálta Józsa Antal hagyatékát tanulmányozni, amelyet a HIM-ben őriznek. Megkeresésére néhány, számára közömbös anyagot rendelkezésére bocsájtottak, a többire azt a választ kapta a Hermann Róbert tudományos parancsnokhelyettes vezette intézményben, hogy Józsa Antal hagyatékának az a része nem kutatható.
Megerősíti az 1849-es szabadságharc során fogságba esett honvédek szibériai deportálását Oroszország Igazságügyi Minisztériumának hivatalos honlapja is, amely azt is közli, hogy a deportáltak között találjuk Petőfi Sándor magyar költőt is. (Lásd tanulmányunk I. részének 28. pontját.)
Úgyszintén megerősíti a honvédek 1849-es deportálásának tényét A. V. Tyivanyenko is az MVSZ fordításában és kiadásában megjelent könyvében, amelynek címe: Külföldiek deportálása Szibériába a XIX. században (2020). (Lásd tanulmányunk I. részének 5. pontját.)
Szibériában eltemetett magyar honvédek ezrei – Berezovkán és Kjáchtában
2017. júliusában vezetésünkkel MVSZ küldöttség járt a távoli Szibériában. Döbbenten álltunk a helybéliek kérdései előtt, akik azt tudakolták, hogy Magyarország miért nem állít emléket a Szibériában elhunyt magyar honvédek ezreinek? A berezovkai fogolytábor 20.000 foglyának hetven százaléka magyar volt. Döntő többségük ott alussza örök álmát Szibéria földjében. Az egyik nagy, több ezer áldozattal végződő vesztes csata színhelyén a szovjet hatóságok állítottak egy emlékművet, amelynek környékét küldöttségünk érkezésére a helybéli hatóságok rendbe tették. Elmondásuk szerint ott magyar állami küldöttség soha nem járt.
Hol vagy Hadtörténeti Intézet és Múzeum?!
Házigazdáink jóvoltából eljutottunk a mongol határon fekvő hajdani nagy kereskedővárosba, Kjáchtába is. A szuezi csatorna megnyitása előtt Európa tea-kereskedelmének meghatározó része ezen a városon keresztül zajlott. Mint megannyi szibériai harctéren, itt is a fehérek oldalán harcoló, korszerű amerikai fegyverekkel felszerelt cseh légiósokkal találták szembe magukat a fogolytáborokból a vörösök seregében hadba kényszerített, elcsigázott, legyengült magyar honvédek. A város védelmére kirendelt vörös magyar honvédek felmérték, hogy a kereskedőváros tömegei és vezetői egyaránt a fehérek pártján álltak, ezért nem bocsátkoztak harci cselekményekbe, viszont cserében szabad elvonulást kértek ahhoz, hogy hazájukba Magyarországra hazatérhessenek. A csehek elfogadták az ajánlatott, de fegyverletételt követeltek, ami meg is történt. Az éjszaka leple alatt azonban a cseh légiósok rárontottak az alvó honvédekre, és mind egy szálig lekaszabolták őket, az egész századot. Hulláik hetekig temetetlenül hevertek. Ezeknek a honvédeknek sem állított soha emléket hazájuk.
Hol vagy Hadtörténeti Intézet és Múzeum és annak tudományos parancsnokhelyettese, Hermann Róbert?!
Hermann Róbert „emlékére”
Van a Petőfi-ügynek egy hadtörténésze, akinek külön fejezetet kell szentelnünk. Hermann Róbert a neve. Ő a Magyar Történelmi Társulat elnöke, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokhelyettese, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora, az Egyetem Történettudományi Intézetének vezetője, a Hadtudományi Közlemények főszerkesztője, a Rubicon történelmi folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, stb. Ő legfőbb akadályozója annak, hogy Petőfi Sándor hamvait méltó módon el lehessen temetni. Egyetemi professzori státusa és megannyi tisztsége piedesztáljának magaslatáról fennen hirdeti, hogy 1849-ben nem hurcoltak az oroszok magyar hadifoglyokat Szibériába.
Nem ingatják meg őt ebben az osztrák állami levéltárból előkerült jegyzőkönyvek sem. Hiába áll a veszélyes magyar forradalmárok szibériai deportálásáról döntő okmányon maga a császár aláírása, ez Hermann Róbert számára nem bizonyíték. Ugyanis szerinte hiányoznak a foglyok átadásáról szóló jegyzőkönyvek!?
Nem ingatják meg őt a hazatérő első világháborús hadifoglyok beszámolói, miszerint Szibériában 1849-es agg honvédekkel és azok leszármazottaival találkoztak. Nem hatják meg őt ezek a beszámolók még akkor sem, ha tucatjával érkeznek, méghozzá hitelt érdemlően. Őket szélhámosoknak nevezi a Facebook-on Hermann Róbert.
Nem veszi számba Feri Sándor (tanulmányunk I. részének 27. pontja) tudósítását sem, aki maga is szibériai hadifogoly, majd a Legfelső Bíróság bírája volt, és aki segítette hazatérni Petőfi Sándor egyik 1849-ben elhurcolt, immár aggastyán unokaöccsét.
Akkor sem inog meg konok ellenállásában, ha az 1849-ben elhurcolt és az első világháború idején még Szibériában élő magyar honvédekkel való találkozásukról olyan ismert magyar tisztek tesznek tanúságot, mint Foyta Tibor hadnagy, az Országgyűlés későbbi elnökének, Almássy Lászlónak a veje, Endresz György főhadnagy, a Justice for Hungary óceánrepülés későbbi pilótája és Prónay György százados (tanulmányunk I. részének 11. pontja).
Egy ilyen cáfolat-sorozat fényében azonban megkérdőjeleződik minden tudományos tekintély, így a Hermann Róberté is. Ez a hajthatatlan, az igazsággal konokul dacoló magatartás kutakodásra készteti azt, aki ennek okát fel kívánja tárni. Ezt tettük mi magunk is. És nem is eredménytelenül. A most 60 éves Hermann Róbert közszereplését ugyanis már 18 éves korában elkezdte. Az ekkor még érettségi előtt álló Hermann Róbert büszkén és magabiztosan így nyilatkozik a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) lapjának: „Hadtörténész leszek … és marxista módon fogom elemezni.”(Magyar Ifjúság, 1981-2)
Pár évvel később, immár egyetemi hallgatóként ismét megszólal a KISZ lapjában. Seszták Ágnes kérdésére ellentmondást nem tűrően válaszol. „Elhiszed, hogy Petőfi megmenekült Segesvárnál, és hadifogságba került?” – kérdi a riporter. „Teljes képtelenségnek tartom az állítást” – hangzik az ifjú Hermann válasza. (Magyar Ifjúság, 1985-3)
Félreértések elkerülése végett ide másoljuk a szóban forgó interjú fényképét.
Nos, Hermann Róbert már egyetemi hallgató korában biztosan tudta, hogy Petőfi Sándort nem hurcolhatták el Szibériába!? Hogyan is hajolhatott volna meg később, professzorként az ezt cáfoló tények előtt?! Elvégre a dogma, az dogma.
Azt, hogy a tudományt nem lehet és nem szabad dogmák mentén művelni az MVSZ földrészeken átívelően működő Petőfi Sándor Bizottsága bizonyította be, amikor beverte az utolsó szöget a hermannróberti „tudományosság” koporsójába (tanulmányunk I. része 29. pont). PM és FS a segesvári csata 169. évfordulóján, 2018. július 31-én sajtótájékoztató keretében mutatta be azt az oroszországi levéltári dokumentumot, amely bizonyítja, hogy 1849-ben igenis hurcoltak el az oroszok magyar hadifoglyokat Szibériába!
Felmerül a kérdés, hogy mit érdemel ezek után Hermann Róbert? Ha sikerül bizonyítania, mégsem hurcoltak el az oroszok 1849-ben magyar hadifoglyokat, akkor elismerést és babérkoszorút. Ha viszont ez nem sikerül neki, akkor annyi évig tartó szibériai levéltári kényszerkutatást, ahány évig Szibériában fogolyként sínylődtek azok a magyar honvédek, akik 1849-ben elhurcolt honvédekről hoztak hírt, és akiket Hermann Róbert kollektíven leszélhámosozott. Kezdésként és addig is, míg e tanulmányunk olvastán az érintettek leszármazottai megküldik szibériai fogságot szenvedett hozzátartozóik adatait, járjon Hermann Róbertnek annyi szibériai kényszerkutatási év, amennyi Feri Sándornak, id. Kiss Pálnak, Foyta Tibornak, Prónay Györgynek és Endresz Györgynek együttesen jutott.
E kutatás eredményei kerüljenek a magyarországi és az oroszországi állami levéltár tulajdonába, és hozzák nyilvánosságra. Hermann Róbert emlékére.