Erdély fővárosában az egykori Magyar utcán vonult nemzeti színű zászlókkal a magyar ifjúság a Főtérre. A Mátyás király „színe előtt” egybegyűlt tömeg szebb időkre emlékeztetően énekelte a Himnuszt. Székelyföld városaiban Kézdivásárhelytől, Csíkszeredán át Székelyudvarhelyig lovas bandériumok tették emlékezetesebbé a nemzeti ünnepet. Nagyváradon fáklyás menettel vonult a magyarság. Párizsban, a Magyar Katolikus Misszióban a Habsburg ház által uszított oláhok Nagyenyeden – németül: Straßburg – elkövetett magyarirtás áldozatairól is megemlékeztek.
Piros-fehér-zöldbe borult Kolozsvár:
https://www.youtube.com/watch?v=bfS-Efq1Pz4
Himnusz Mátyás király „színe előtt”:
https://www.youtube.com/shorts/6iclwJoA0Ks
Kézdivásárhelyen:
https://www.youtube.com/watch?v=BxYKntUfCGs
Csíkszeredában:
https://www.youtube.com/watch?v=5nhpB2By-Cg
Székelyudvarhelyen:
https://www.youtube.com/watch?v=O7TY7oDbZ7c
https://www.youtube.com/watch?v=umT31BrL50Q
https://www.youtube.com/watch?v=-dh6UrZsAIw
Szatmárnémetiben:
https://www.youtube.com/watch?v=CnJDkxDVXXI
Nagyváradon:
https://www.youtube.com/shorts/AZgRmtxR4-A
Párizsban, a Magyar Katolikus Misszió épületében március 16-án, a vasárnapi szentmise után emlékeztek meg március 15-ről. Emlékbeszédet a Misszió tiszteletbeli elnöke, a Magyarok Világszövetsége Elnökségének tagja, dr. Léh Tibor mondott, amelynek szövegét alább teljes terjedelmében közzétesszük.
Tisztelt Asszonyom, József Judit, a nagykövetség első beosztottja, tisztelt Konzul asszony,
Dr. Sass Viktória Judit, Tisztelt Bornai Emma, a Liszt Intézet képviselője, tisztelt Alezredes
Úr, Benyo András! Kedves Rendtársam, Szeretett Magyar Testvéreim!
Még mielőtt a beszédem témájára térnék, szeretném üdvözölni Takácsy Sándor rendtársamat. Ő úgy kapcsolódik az 1848-as szabadságharchoz, hogy apai ágról régi nemességét az osztrák császártól kapta, de viszont anyai ágról Kiss Ernő leszármazottja. Az a Kiss Ernő, aki honvéd altábornagy volt, orosz fogságba esett és akit 1849-ben, október 6-an Aradon halálra ítélték. Az első lövés a vállát érte el, nem halt meg. Ilyenkor kérhetett volna kegyelmet, de ezt nem tette, hanem saját maga vezényelt újra tüzet a kivégzőosztagnak!
Hosszú éveken át Magyarországon, a kommunista rendszer alatt, március 15-e nem számított hivatalos nemzeti ünnepnek. A proletárdiktatúra nem támogatta a szabadság eszményét. Csak 1989-ben vált ismét szabad nemzeti ünneppé, majd 1991-től hivatalosan is munkaszüneti nappá.
Minden évben büszkeséggel emlékezünk az 1848–49-es szabadságharc hőseire, hiszen a szabadság egyetemes, alapvető emberi követelmény. Az évek során sokszor megemlékeztünk Petőfiről, a március 15-i eseményekről, Kossuth szerepéről, az első felelős független Batthyány magyar kormányról, az aradi vértanúkról, valamint tavaly a 12 pontról.
De 1848 nem csupán Petőfit, huszárokat és lobogó zászlókat jelentette – hanem egy kegyetlen polgárháborút is. Nemrég, magyarországi tartózkodásom alatt, kaptam egy e-mailt, amelyben arra kértek, támogassak egy petíciót, hogy január 8-a legyen a magyar népirtás emléknapja. Bevallom, először nem tudtam pontosan, miről van szó. Franciaországban nőttem fel, ismerem a magyar történelmet, de annak minden részlete nem volt előttem ismert. Később rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül. 1849. január 8 sokaknak nem mond semmit.
A szabadságharc kitörése után a nemzetiségi csoportok is fellázadtak a magyarok ellen, főként Délvidéken és Erdélyben. Akkor Kossuth meglátása szerint a nem magyar anyanyelvű lakosság is a magyar nemzet részét képezte. Ennek ellenére, a nemzetiségi csoportok fellázadtak, az osztrák vezetés támogatásával, kihasználva az „oszd meg és uralkodj” elvet. Ugyanis az osztrák hatalom átvette a Római Birodalom és XI. Lajos francia király politikai stratégiáját: „Divide et impera”. Ennek eredményeként a magyarok nemcsak az osztrák elnyomás ellen harcoltak, hanem több fronton, a nemzetiségi támadások ellen is védekezniük kellett.
Délvidéken a szerbek követelték nemzetként való elismerésüket. Miután ezt elutasították, véres harcok bontakoztak ki a szerb és magyar lakosság között. Hasonló események zajlottak Erdélyben is, ahol az osztrák kormány támogatta a román lakosság és a határőrök felfegyverzését. 1848-ban, ősszel lángba borult Erdély.
Visszatérve január 8-ára: 1849-ben ezen a napon egy borzalmas népirtás történt Nagyenyeden. Nagyenyed Dél-Erdélyben fekvő kis magyar város volt, ahol a lakosság 85%-a magyar, 10%-a román, és 5%-a német származású volt. 1564-ben itt tartották azt a nevezetes zsinatot, amely kimondta a lutheri és kálvini egyházak szétválását, és megalapította Erdélyben a Református Egyházat. A szabadságharc alatt Nagyenyed férfilakosságának nagy része csatlakozott gyalogos vagy lovas nemzetőr csapatokhoz, akik a különböző frontokon harcoltak. A nagyenyedi híres Bethlen Gábor kollégium diákjai és tanárai is tömegesen csatlakoztak a szabadságharchoz.
1848 novemberében és decemberben császári csapatok érkeztek, akik lefegyverezték az ott élőket, kifosztották a települést, majd tovább vonultak. A város fegyveres ellenállásra képes katonai erő nélkül maradt, nemigen volt akkor más Nagyenyeden, mint hajlott életkorban levő férfiak, nők es gyerekek.
Állítólag Anton von Puchner adta parancsba Nagyenyed elpusztítását, hogy a magyar hadsereg ne tudja katonai bázisként használni. A végrehajtásra Axente Sever román népfelkelőt bízta meg.
1849 január 8-án este több mint 10 000-12 000 román felkelő támadta meg a várost, válogatás nélkül gyilkolva és pusztítva. A magyar lakosságot a legkegyetlenebb módon mészárolták le. Szilágyi Farkas református lelkész 1891-ben, 42 év után könyvet írt Nagyenyed elpusztításáról. Ennek a borzasztó, kegyetlen népirtás részleteit, mint szemtanú írta meg. Szabályos, magyarellenes népirtás történt, ahol azért ölték meg az ártatlan embereket, asszonyokat es gyerekeket egyaránt, mert magyarok voltak.
A támadó gyilkosok betörték a házak ablakát, es a kapukat es beözönlöttek a házakba, ahol elsősorban a pénzt es az ezüst értékeket raboltak el. Majd miután ezzel végeztek, majd az ott élőket a legbarbárabb módokon ölték meg: puskával lőtték le vagy vasvillával szúrták keresztbe, vasgerendákkal agyonverték, végül felgyújtották az épületeket. A magyar üldözés napokon át, január 11-ig, tartott.
Voltak, akik az első nap éjjelén pizsamában rohantak ki a házukból es menekültek a környező erdőbe, de hamar megfagytak, meghaltak mert ezeken a napokon a hőmérséklet akar a mínusz 20 fokot is elérte éjszaka. Ezeknek a véres napoknak az áldozata körülbelül ezer volt, akit meggyilkoltak és hasonló szám, aki megfagyott.
Fontos hangsúlyozni, hogy nem az egész román népet kívánjuk elítélni, hanem azokat a gyilkosokat, akik részt vettek ebben az embertelen cselekedetben. Voltak becsületes románok, akik próbálták megmenteni magyar honfitársaikat. A véres események után, január 19-én az osztrák császári csapatok visszatértek Nagyenyedre, és védelmükbe vették a megmaradt magyar lakosságot.
Ezt a népirtást sokáig elhallgatták, a történelem órákon nem tanították. Most, ha megemlékezek erről az eseményről, azt nem azért teszem, hogy bosszút es gyűlöletet váltsak ki Önökből, hanem azért kell megemlékezni, hogy ilyen többé ne történhessen.
A magyarok elleni népirtásról (génocide) meg kell emlékeznünk, mert manapság mar ilyen formában népirtás nem történik a magyarság ellen, de sajnos a kisebbségben elő magyarokat meg ma is sokszor támadjak, jogaikat próbálják meg csonkítani. Ahogyan a zsidóság megemlékezik a holokausztról, vagy az örmények az örmény népirtásról, az ukrán nép kiéheztetése Sztálin vezetése alatt, így nekünk is jogunk és kötelességünk megemlékezni a magyar népirtás áldozatairól, mely sok helyen megtörtént.
A múlt tragédiáit nem feledhetjük, mert azok tanulságul szolgálnak a jelen és a jövő számára, a hallgatás teret enged a történelem meghamisításának. Az ártatlan áldozatok emléke nemcsak tiszteletet érdemel, hanem arra is emlékeztet bennünket, hogy a történelem megismétlődését csak úgy akadályozhatjuk meg, ha a múlt tanulságait felelősen ápoljuk. Manapság erről a gyász évfordulóról es tragédiáról fáklyás felvonulás keretében emlékezik meg a nagyenyedi magyarság, a román polgármester jelenlétében, aki szintén megemlékezik a mészárlás áldozatairól.
De, ami viszont elfogadhatatlan, az az, hogy Nagyenyeden még mindig utca és szobor őrzi
Axente Sever, a mészárlás végrehajtójának nevét. Az említett petíciót átadták az Országgyűlés elnökének, Kövér Lászlónak, kérve, hogy az Országgyűlés szavazza meg, hogy január 8-a a magyarellenes népirtás emléknapja legyen.
Március 15-e nem csupán egy történelmi esemény évfordulója, hanem a szabadság, hanem a nemzeti összetartozás és az áldozatvállalás ünnepe. Emlékeznünk kell mindazokra, akik életüket adták a hazáért.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Párizs – Magyar Katolikus Misszió
Emlékbeszédet mond dr. Léh Tibor a Misszió tiszteletbeli elnöke,
a Magyarok Világszövetsége Elnökségének tagja
MVSZ Sajtószolgálat
11673/250316_208