„Tetemre hívunk mindenkit… az MTA-tól a titkosszolgálatokig.”
Adassék meg a nemzeti kegyelet Petőfi Sándornak,
legalább születésének 200. évfordulójára!
„Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sirod? nem tudja senki sem!”
(Petőfi Sándor: Rákóczi)
Születésének 200. évében Petőfi Sándor hamvai temetetlenül hevernek valahol Európában, immár több mint 33 éve, tehát hosszabb ideje, mint amennyi nemzetünk nagy költőjének a földi életből jutott. Magyar nemzetünk tehát nemcsak a nemzeti kegyeletet tagadta meg nagy fiától, hanem a legelemibbet, a minden egyes embert megillető végtisztességet is, azt, hogy eltemettessék, és ekként visszatérhessen a porba, ahonnan vétetett. Ennek a méltatlan állapotnak kell, hogy legyenek – és vannak is! – felelősei. Tetemre hívunk ezért ezennel mindenkit, akin ez múlott, múlhatott.
1. A Magyar Tudományos Akadémia és érintett szereplőinek máig hiába várt „őszödi beszéde”
A 2006. május 26-án Balatonőszödön elmondott, hírhedt őszödi beszédében az országkáromló Gyurcsány Ferenc bevallotta, hogy végig hazudtak…
A szembenézés felemelő érzés lehet, ha két ember szeretettel vagy tisztelettel néz egymásra. De lehet nehéz is, ha önmagunk nem éppen „felemelő” vagy inkább felejtendő múltjával vagyunk kénytelenek szembesülni.
A közelmúltban sok kritika érte a Magyar Tudományos Akadémiát, sőt fájdalmas sebeket kellett elviselnie. A remélt talpraálláshoz és gyógyuláshoz el kell számolnia egy nagy „izgatóval”, valamint Vele – Babitscsal szólva –„…farkasszemet néznie”. Az Ő, Petőfi Sándor 172 éve eltagadott igaza okán!… – írta két ével ezelőtt Fuksz Sándor (FS). Vegyük sorra az érintetteket.
Szentágothai János és az „érvénysóvár pszichopaták”
(Az MTA elnöke 1976–85 között)
A sort az erdélyi, apai ágon szász, anyai ágon székely származású agykutató orvossal kezdjük, aki közel egy évtizeden keresztül volt az MTA elnöke.
Morvai Ferencék 1989-es expedíciója idején Szentágothai János már nem volt az MTA vezetője. Mégis ő volt az, aki a négy antropológus által – mérések és elemzések végeztével – Petőfi Sándornak minősített csontmaradványok körüli ízléstelen hecckampánynak az élére állt. Amikor a földi maradványokat egyelőre csak egy újságban megjelent fényképen megmutatták Szentágothai Jánosnak, ő így kiáltott fel: „Hiszen ez egy nő!” Ezzel a kijelentéssel a soha antropológiai vizsgálatot nem végző tudós a „tudományos diskurzus” jövőbeni alakulását el is döntötte, de jönnie kellett egy további megtévesztésnek, ami egy újabb MTA elnöktől származott.
De az MTA volt elnöke nem érte be ennyivel. A Petőfi-kérdés hivatalos változatát megkérdőjelezőket nemes egyszerűséggel „érvénysóvár pszichopatáknak” nevezte, tudati meghasonlást okozva ezzel a „tudomány templomába” belépő kételkedőknek, akik csak térdelve és némán áldozhattak ezután Petőfi emlékének, ha nem akartak „érvénysóvár pszichopatáknak” látszani.
Kosáry Domokos és a Petőfi-„zöldség”
(Az MTA elnöke 1990–96 között)
A Felvidéken, Selmecbányán született Kosáry Domokos már történészként vállalt szerepet a Petőfi-kérdés eldöntésében, amit – a téma komolyságát semmibe véve – egyik publikációjában ZÖLDSÉG-nek nevezett. „Mint a korszak kutatója és ismerője, mondhatom: kizárt dolog, hogy Petőfi Sándort elvitték az oroszok Magyarországról…” – nyilatkozta Kosáry Domokos, az MTA akkori elnöke.
(Hajdú-Bihari Napló,1991.2.28.)
Ebben az esetben a logika szabályainak a felrúgásával vezette félre az elismert tudós a közvéleményt, hiszen megalapozottan tagadni valaminek a megtörténtét csak azzal lehet, ha egy azt kizáró eseményt tudunk felmutatni. Például, hogy a költő az adott időszakban már halott volt, vagy máshol tartózkodott. De a Fehéregyházára ereszkedő július végi „köddel” a szibériai élet nem cáfolható. Egy makacsul bizonyíthatatlan megállapítás nem azt sugallja, hogy a megoldást máshol kell keresni?…
Kérdezhetnénk: lehetséges, hogy nem akadt egyetlen „felkent” tudós sem, akinek eszébe jutott volna, hogy valami nincs rendben Petőfi halála körül, és a titok nyomába kellene eredni?
De igen! Az antropológia európai hírű művelőjének, Török Aurélnak még az 1880-as években az volt a gondolata, hogy Petőfi ismert jegyei lehetővé tennék a koponya és a csontok alapján való bizonyítását a Segesvár melletti halálnak, de a csatatér felkutatásának a szándéka elbukott a kegyelet-féltők ellenkezésén. Így van ez ma is: a történelmi hitelesség háttérbe szorul a mítoszban hívők érzékenységével szemben.
A Kecskeméten élő antropológus, az MTA nagydoktora, Henkey Gyula, aki több száz sírfeltárást vezetett, és összehasonlítást végzett, nagy figyelemmel követte a barguzini kutatásokat, és a Petőfinek tulajdonított leletek „távúton végzett” megfigyelése alapján kijelentette, hogy ő 99 %-os esélyt ad a feltételezések valódiságának. Véleményét publikálta is, viszont a már javában dúló ellenkampány ezt teljesen elnyomta.
De van a Hajdú-Bihari Naplóban 1991-ben megjelent Kosáry-nyilatkozatnak még egy másik sokatmondó állítása is, amely ugyancsak a megszólaló alaposságáról árulkodik, aki tudományos érvek helyett a gúny hatásvadász eszközét választja: „…Mert a Húsvét-szigeteken vagy Kaliforniában is áshat bárki, ott is lelhetnek vékony fiú- vagy női csontvázakat, s állíthatják, hogy Petőfit találták meg…”
Az MTA berkein belül a múltban eluralkodott „parancsjog”, illetve az azt továbbörökítő „zöldség-szemlélet” lezár minden utat az új, de kényelmetlen eredmények elfogadása elől. Szinte módszerré avatták egyes tudósok azt a mentalitást, amit Kosáry Domokostól örököltek: nemlétezőnek tekintenek minden következtetést, ami az ő köreiken kívül született és fogalmazódott meg. Beszédes példa erre az a jellemzés, amely a Magyar Történelmi Egyesület elnökétől származik, az MTA volt elnökéről szólva: „Kosáry indulatos ember volt, s igen hevesen vett részt a tudományos vitákban, lett légyen szó akár az 1860-1861. esztendő esélyeiről, Mohácsról, a XIX. század eleji magyar elit nézeteiről, a Görgey-kérdésről, vagy akár (ahogy ő nevezte) az »intellektuális alvilág« által a Széchenyi meggyilkolásáról terjesztett rémmesékről és a barguzini Petőfi-svindliről.” (Hermann Róbert: Hadtörténelmi Közlemények, 2007)
Az indulat és a hév, amelyről Hermann Róbert dicsérőleg szólt nekrologjában, odáig ragadta Kosáry Domokost, hogy a barguzini leletek azonosításában részt vállalt külföldi tudósokat is megpróbálta – nem éppen tudományos érvekkel – eltéríteni az addig vállalt véleményüktől. Erről így vall egyik nyilatkozatában: „…A Petőfi-bizottságunk (az MTA által felállított bizottságról van szó – F.S. megjegyzése) jegyzőkönyvet készített, amelyet angol nyelvre lefordítva elküldtünk Svájcba és Amerikába. Többek között azoknak a csontszakértőknek is, akikre hivatkoztak Morvaiék, akiknek Petőfiről fogalmuk sincs. Felhívtuk a figyelmüket arra, hogy az ő nemzetközi reputációjukat veszélyezteti, ha beleavatkoznak egy olyan ügybe, amelyhez nem értenek. Azóta csend van.”
Ugyanebben az írásában így fogalmaz Kosáry Domokos: „Ha hinnék saját naiv racionalizmusomban, az ügyet lezártnak tekinteném. De nem merem mondani, mert mint említettem, az emberi ostobaság határtalan. Remélem, ha eddig meg tudtunk küzdeni ezzel a ZÖLDSÉGGEL – mert nem tudom másnak minősíteni -, akkor ezentúl is meg fogunk.” (kiemelés tőlünk)
(„Az emberi ostobaság határtalan”, Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke a Petőfi-ügyről, Hajdú-Bihari Napló, 1992.4.23) – írta FS …
Glatz Ferenc és Józsa Antal hadtörténész levele
(Az MTA elnöke 1996–2022 között)
A Csepelen született Glatz Ferenc hat évig volt az MTA elnöke. Azok közül, akik tevőlegesen is alakították a tagadás folyamát, számosan nem élnek, de a ma még köztünk élő Glatz Ferenc értesült arról, hogy Petőfi Sándor nem hunyt el a Segesvár melletti csatában, hiszen Józsa Antal figyelmeztette őt a mulasztásokra és annak a levélnek az elhallgatására is, melyet ő Kolozsváron talált, és amely szerint a Segesvár melletti csata után Petőfi jelentett Bem apónak. (Lásd tanulmányunk I. részének 18. pontját.) Glatz Ferenc viszont nem tett mást, mint továbbította Józsa Antal levelét az MTA erdélyi történész kültagjának, Benkő Samunak, és ezzel letudta az egész Petőfi-ügyet. Petőfi Bizottságunk egyik közreműködője, Kónya-Hamar Sándor költő, volt európai parlamenti képviselő megkereste a Kolozsváron található Józsa-levél ügyében a ma már nem élő Benkő Samut, aki saját szemével győződhetett meg e levél létezéséről. Hogy az erdélyi MTA-kültag miért hallgatott e levélről mindhalálig, az nem fér bele e tanulmányba. Ahhoz mély lélegzetet kell venni, és egy teljesen új lapot kell nyitani a magyar kultúra világában…
Kovács László régész
A barguzini sírfeltárást követő két évtized legharsányabb tudományos megmondó embere Kovács László régész, az MTA Régészei Intézetének igazgatóhelyettese volt. Nem akadt olyan Petőfi igazságát kereső írás, amelyre Kovács László ne válaszolt volna a maga ellentmondást nem tűrő stílusában: a barguzini csontváz nem a Petőfié, ezt állapították meg az Akadémia kijelölt szakemberei. A légvár összeomlott, csőddel ért fel az egész akció (Dalmay Árpád – A Petőfi-bicentenárium remélhetőleg igaz válaszra készteti a tudományt!, 2022. július)
Kiss József irodalomtörténész
Az MTA első számú Petőfi-szakértője Kiss József volt. Amint azt tanulmányunk I. részének 12. pontjában részleteztük, ő volt az, aki 1987-ben kijelentette a Budapestre utazó két szovjet kutatónak (V.V. Pagirja és A.V. Tyivanyenko), hogy nyugodtan vigyék haza azokat a dokumentumokat, amelyek Petőfi szibériai életét igazolják, mert az MTA ismeri ezeket. Tudják, hogy a nagy költőnk nem esett el a Segesvár melletti csatában, de a magyar népet nem lehet ezzel a ténnyel szembesíteni… Kiss József sorsa tragikumának megértéséhez idéznünk kell abból az újságcikkéből, amellyel 1989 tavaszán, még a Morvai-expedíció útra kelte előtt megpróbálta annak eredményét megjövendölni, sőt befolyásolni.
Azokban a napokban,amikor Kiss József: Véleményem a „szibériai Petőfi-sír” kérdéséről című írása megjelent, J. D. Vinokur, moszkvai vegyészmérnök a burjátföldi Barguzinba utazott, hogy megmutassa Kéri Editnek, Záhemszki Lászlónak és Morvai Ferenc titkárnőjének Petőfi Sándor feltételezett sírhelyét, amelyet ő még öregapja elbeszéléséből ismert. A szerzőt láthatóan nem a tudósi kíváncsiság, hanem egy parancs maradéktalan teljesítése hathatta át.
Idézzük Kiss József írását:
„A legenda egy – azt mondhatjuk, sajnálatos – véletlen folytán néhány éve újra felbukkant s (a sajtó közreműködésével, mely sok hasznot húzott az országos érdeklődést keltő Petőfi-témából) mondhatni „másodvirágzását” éli.
Egy újabb vállalkozás hallatán azt kell gyanítanunk, hogy egyesek – üzletet is szeretnének csinálni ebből az érdeklődésből. Voltaképpen mi történt?
Egy kárpátukrajnai polgár, a munkácsi V. V. Pagirja a Magyarság c. lap 1940. évfolyamában véletlenül megpillantotta az iliszunszki „Petőfi-sír” képét, s bár nem tudott magyarul, a feljebb közölt leiratszöveg felkeltette érdeklődését. Abban a hitben, hogy a magyarok erről az érdekes közlésről nem tudnak, a szibériai Petőfi-sír felkutatásának új zászlóbontója lett. Először a kárpáton-túli Ifjúság c. magyar nyelvű szovjet lap írt erről, ezt átvette a Heves megyei Népújság 1985. aug. 31.-i száma, aztán óriási sajtóirodalom keletkezett, s a párbeszéd azóta is tart, időnként heves viták robbanak ki. A józan hangokra általában türelmetlen válaszok jelennek meg. A közvéleményben újra kezd kialakulni az a felfogás, hogy Petőfi hamvainak azonosítása és hazahozatala nemzeti ügy, a kételkedők vagy közömbösek vétkeznek a magyar nemzeti érzés ellen. „Hívők”, kutatók, lelkes propagandisták tucatjai tevéknyekedtek, végigtanulmányozták a fent említett „Bibliát”. Svigel és Sándor emlékezésanyagát, s felelevenítették az egész zűrzavaros legenda-szövevényt . Sokan közülük „új adatokat” emlegettek, de semmit közzé nem tettek, ami bármit is változtatna a hiedelem képtelenségén. A Szovjetunióban is – úgy tűnik – az a vélemény terjedt el, hogy ezt a „nemzeti ügyet” a baráti Magyar Népköztársaságnak támogatni kell, s a közvetlenül érintett Burját-Mongol Köztársaság illetékes szervei erkölcsileg és anyagilag segítik is ezeket a területén folyó „kutatásokat”. Ezekről időnként hírek is érkeznek, azzal, hogy érdekes eredményekkel járnak. Két szovjet kutatóval, az említett V.V. Pagirjával és a Csitában, a Burját Köztársaság fővárosában tevékenykedő Tyivanenko kandidátussal tavaly Budapesten – tolmács segítségével – beszélgettem is, s az a benyomásom támadt, hogy ezek az „eredmények” a legenda Bajkál-vidéki elterjedésén alapulnak…
90 évvel később (1949. aug.1-jét követően – A szerző) tudomást szerzünk egy PETROVICS feliratú Bajkálon túli sírról, melyet ismeretlen (személyesen sosem jelentkezett) magyar hadifoglyok Petőfiének hittek. Ez a „felfedezés” hogyan egyeztethető össze a jól megalapozott, elfogulatlan tudományos kutatáson alapuló állásponttal? Persze kétségtelen, hogy valamely történelmi esemény megtörténtét, valóságát könnyebb igazolni, mint azt, hogy Petőfi nem esett fogságba, nem hurcolták el, semmi módon nem tudott magáról hírt adni (jóllehet, a legenda szerint legalább még 7 évig élt) stb., de azért ha ennyi feltételezett, de nem bizonyított esemény láncolata kell e bizonytalan lábakon álló vég-hipotézis elfogadtatásához, ill. hogy az a bizonyos Petrovics-Petőfi, akkor habozás nélkül el kell utasítanunk. A legenda hívők óriási energiát fordítottak és fordítanak még ma is ennek az azonosításnak a történeti megalapozására anélkül, hogy akárcsak a legcsekélyebb konkrét eredményt felmutatták volna, mely a Petőfi-tudományt gondolkodóba ejthetné; tény, hogy a tudományos kutatás lehetőségei is végesek, de a tudományos meggyőződés, mely szintén a „hit” kategóriájába tartozik („tudás” akkor lehetne belőle, ha a költő hamvait valahol Segesvár környékén feltárhatnák és azonosíthatnák), tényeken és elfogulatlan kutatói módszereken, kombinációkon alapul, óriási fölényben van a szibériai sírkeresők tradicionális rajongására épülő vakhittel szemben.
Véleményem szerint minden felelős magyar kulturális vagy tudományos szervnek, intézménynek csak ezt az elutasító álláspontot szabad képviselnie: ne támogasson tehát (sem anyagilag, sem erkölcsileg) olyan mozgalmat vagy vállalkozást, mely bármilyen formában vagy indokolással, bármilyen „nemzeti kötelességre hivatkozással szibériai „kutatásokat” vagy éppen sírfeltárást, exhumálást és a „szent hamvak” hazahozatalát sürgeti. Azzal az indokolással sem értek egyet, hogy „Ássanak hát, legalább pontot teszünk az ügy végére!” Egy ilyen nagy hírveréssel, handabandával járó vállalkozás járhat üzleti haszonnal, de ne tűrjük azt, hogy ehhez Petőfi nevét használják fel ürügyül; esetleg örül neki a sajtó is, hiszen ügyes riportokkal fel lehet szítani az olvasók érdeklődését, és többszörösére lehet növelni a példányszámot, – ezáltal azonban új és még vadabb hiedelmek magvát hintik el. Petőfit ugyan a lentiek szerint hiába keresik azokon a távol-keleti tájakon, de aki tudja, hogy a „hívők” miféle ravasz módszerekre ragadtatták magukat már e vonatkozásban (a nagyotmondástól a „bizonyítékok” hamisításáig), nem szeretné Petőfi emlékét efféle manipulációk ártalmainak kitenni.
Már egy ilyen expedíció engedélyezése, jóhiszemű támogatása is kegyeletsértés a költővel szemben: akarva-akaratlanul azzal az előfeltevéssel cselekedhetünk csak így (a közönség mindenesetre úgy gondolja majd), hogy „Hátha mégis van a dologban valami !”, – ami persze azt a sanda gyanút is magába foglalja (gyakran anélkül, hogy ez tudatosodna bennünk), hogy a költő talán mégsem testesítette meg azt az erkölcsi ideált, amelyet ismert pályaszakaszán hirdetett, magának vallott és tetteivel is képviselt, talán csak színlelte azokat a neki tulajdonított erényeket, amelyekért eltűnése óta mintaképünknek tekintjük. – Petőfi, mint sorsába olyan könnyen beletörődő, a családjától,hazájától való elszakadását tudomásul vevő, visszatérésre vagy feleségével, barátaival való kapcsolatfelvételre kísérletet sem tevő, sőt új helyzetéhez alkalmazkodó orosz állampolgár (tegyük hozzá : a magyar szabadságharc leveréséhez döntő segítséget nyújtó cár alattvalójaként): olyan feltevések, amelyek a költőnek a nemzet emlékezetében, képzeletében ma is élő alakjával, jól ismert erkölcsi elveivel, családi és baráti érzelmeivel, világnézetével semmi módon nem egyeztethetőek össze. Ez ellen határozottan fel kell lépnünk, de legalábbis szigorúan el kell határolnunk magunkat (a tudomány és a népművelés, oktatás irányítóit, munkásait értem) a hívőktől, akikben talán a nagyapák vagy dédapák annak idején indokolt és érthető, de már időszerűtlen és értelmetlen reménysége él tovább, sokuk magatartását és hírverését azonban gyaníthatóan korántsem a fennen hangoztatott magasztos célok magyarázzák.
Kívánatos és sürgős feladat, hogy mindezt a baráti szovjet állam illetékes szerveivel is megértessék. A már kialakulófélben lévő kapcsolatokat, Szovjetunióban folytatandó levéltári kutatások fokozatos szabaddá tétele érdekében kellene kiépíteni, mert ez a – kölcsönösségre épülő – együttműködés valóban igen jelentős tudományos haszonnal járhat orosz fogságba esett magyarokkal, táboraikkal kapcsolatban is; hadizsákmányként is kerülhettek ki magyar vonatkozású politikai vagy hadtörténeti okmányok. A hangsúlyt azonban korántsem csak az 1849. évi orosz intervenció időszakára kellene helyezni (kivált ami a hadifogoly-kérdést illeti, a levéltári kutatásoktól aligha várható látványos eredmény; Petőfit e vonatkozásban említeni sem érdemes), az első világháborúval kapcsolatos levéltári anyag bizonyára sokkal gazdagabb lesz ennél.
A „szibériai Petőfi-sír” ügyét tehát, legalábbis mint állami szerveinktől felkarolandó kutatási témát, le kell venni a napirendről, azt pedig meg kell akadályozni, hogy dilettánsokból álló csoportok Petőfi nevével visszaélve „vállalkozzanak” bármire, s eközben a magyar tudomány tekintélyén is csorbát ejtsenek. Ismétlem: a sírfeltárási tervet abszolút értelmetlennek tartom. S nem tudom, milyen szempontok szerint kiszemelt szibériai levéltárakban való „kutatást” és „mikrofilmeztetést” pedig átfogó levéltári kutatási együttműködés keretében megfelelő gondos előkészítés után szakképzett levéltárosokra kell bízni.
A „szibériai Petőfi-sír” legendája legfeljebb mint a jóformán szemünk előtt végbemenő különös legendaképződés példája lehetne tudományos kutatatás tárgya, feltéve, hogy akad olyan folklorista, aki ennek a ma már beláthatatlan tömegű anyagnak a feldolgozásától nem riad vissza; mindenesetre azzal is számolni kell majd, hogy ettől ma már a Bajkálon túli, önállósulni kezdő Petőfi-meséket sem lehet elkülöníteni, azok már a hazai anyagban is beszüremkedtek. Gondolok például azokra az előttem teljesen érthetetlen kombinációkra, melyek szerint költőnk a dekabrista száműzöttek „utolsó mohikánjainak” egyikével: Kjuhelbekkerrel baráti kapcsolatot tartott fenn, s egymás mellé temették őket (!?), ami a legendának új, feltehetőleg szibériai hajtása.
… A Petőfi-legendának a szibériai ásatásokkal nem lehet a „végére járni!” – ismétlem a feljebb mondottakat, mert már a nagy dobra vert kísérlettel újabb tápot adunk neki! Az egyébként jószándékú (de a hívőktől befolyásolt ), a szibériai kutatásokat udvariasan támogató, segítséget is ígérő magas rangú szovjet minisztériumi tisztviselő azzal a csattanóval zárja nyilatkozatát, „szomorúnak tarja, hogy a magyaroknak nem kell saját Puskinjuk”. Ehhez, azt hiszem, nem kell kommentár.”
(Bp., 1989. április 15.)
Emeljük ki most Kiss József előre megírt cáfolatának csattanósra szánt kijelentését: „Gondolok például azokra az előttem teljesen érthetetlen kombinációkra, melyek szerint költőnk a dekabrista száműzöttek „utolsó mohikánjainak” egyikével: Kjuhelbekkerrel baráti kapcsolatot tartott fenn, s egymás mellé temették őket (!?), ami a legendának új, feltehetőleg szibériai hajtása.”
A sors kegyetlen csapással válaszolt a csattanós kijelentésre: három hónap múlva 1989. július 17-én, a barguzini temetőben egymás mellett feltárták a Szibériába száműzött Wilhelm Karlovics Kjuhelbekker dekabrista költő és Petőfi Sándor hamvait!
És ekkor nem süllyedtek el szégyenükben! Sem Kiss József, sem a Magyar Tudományos Akadémia!
Az oroszok még azon nyomban, hatalmas gyászszertartással, ünnepélyesen eltemették költőjüket, Puskin barátját. Petőfi Sándor hamvai pedig immár 34. éve porladnak megalázó módon – temetetlenül.
Ha Kiss József őszintén hitt volna abban, amit április 15-én közzétett, akkor ezt a július 17-i barguzini történetet nehezen élhette volna túl. Ha parancsra írta amit írt, az is elegendő lehetett arra, hogy a barguzini kettős sírfeltárás híre kikezdje az egészségét. Három évvel később, 69 éves korában távozott az élők sorából…
Szörényi László, az MTA Irodalomtörténeti Intézetének igazgatója
Többszörösen sokatmondó Szörényi Lászlónak, az MTA Irodalomtörténeti Intézete igazgatójának egyik Magyar Nemzet-beli, rosszízű elszólása, Petőfi szibériai halálát kigúnyoló cikkében: „…először csak röhögőgörcsöt kaptam, majd szomorú dührohamot, mert eszembe jutott szegény barátom Kiss József, a felejthetetlen Petőfi-kutató, aki – miközben az egyre elhatalmasodó rákkal küzdött – utolsó még munkára fordítható hónapjait életéből arra volt kénytelen fecsérelni, hogy akadémiai parancsra ezt a szibériai marháskodást cáfolja…” (Megjelent: Magyar Nemzet Magazin, 2014. 8. 9. 37.old.)
Mindezek olvastán egyre erősödik az emberben a kérdés: mikor hangzik el az MTA elnökének (tagjainak, doktorainak) őszödi beszéde?
Egy intézmény magával örökíti vagy teherként cipeli tagjainak, de főleg vezető munkatársainak érdemeit, ahogy jól-rosszul működő munkamódszerét is. A kétségtelenül sok hasznos és gyümölcsöt hozó munka dicsérete mellett kívánatos lenne, ha a kevésbé felemelő szereplés béklyóitól is megszabadulna a Magyar Tudományos Akadémia. Még ha egy újabb „őszödi beszéd” árán is.
Mikor és kinek lesz hozzá bátorsága? – zárja elemzését FS.