Amikor az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága Petőfi kortársa, Erdélyi János unokájának, T. Erdélyi Ilonának részvételével megalakult (2011. január 20.), és első fontos megállapításait nyilvánosságra hozta, az 1954-ben alapított Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) akkori főigazgatója, Csorba Csilla levélben tájékoztatta az MVSZ elnökét arról, hogy a PIM-nek nem tiszte Petőfi Sándor sorsának kutatása. Valóban a PIM magyar költők, írók életművének, kéziratainak, tárgyi emlékeinek a múzeuma, kutatóhelye. Ezzel akár mentesülhetne is tetemre hívásunk alól. Van azonban a dolognak néhány olyan vetülete, amelyek ezt mégsem teszik lehetővé.

Egyrészt, 1987-ben a PIM adott otthont annak a találkozónak, amelynek során egy orosz és egy ukrán Petőfi-kutató megismertette az MTA vezető Petőfi-szakértőjét, Kiss Józsefet és Fekete Sándort, az Új Tűkör főszerkesztőjét Petőfi Sándor szibériai elhurcoltatásának dokumentumaival. (Lásd tanulmányunk I. részének 12. pontját) Alig hihető, hogy a PIM akkori irodalomtörténész főigazgatója, Botka Ferenc és vezető munkatársai ne értesültek volna az elhangzottakról. Mindenről értesülhettek, és hallgattak vele. Miként összes utóduk is, máig tartóan. Éppen ezért küldtük el tanulmányunk első részét egy évvel ezelőtt Demeter Szilárdnak, a PIM jelenlegi főigazgatójának.

Másrészt, már a kilencvenes évek elején Szuromi Lajos, a verstan neves debreceni professzora két Szibériából előkerült orosz nyelvű versről bebizonyította, hogy azokat senki más nem írhatta, mint Petőfi Sándor. (Lásd tanulmányunk I. részének 23. pontját.) Mi sem lett volna természetesebb, mint a PIM valamely kutatójának feladatává tenni ezeknek a verseknek a beszerzését. Ám lehet, hogy az orosz nyelvű Petőfi-versek még nem érték el a PIM ingerküszöbét. Viszont nyílt titok volt, hogy az 1902-ben alapított debreceni Déri Múzeum őrzi annak a Barátosi Lénárt Lajosnak a naplóját, aki már 1911-ben, tehát nyolc évtizeddel Morvai Ferencék előtt felkereste a barguzini Petőfi-sírt. Naplójából az is kiderül, hogy Barguzinból, a Varga családtól elhozta Petőfi Sándor 180 saját kézzel, magyarul írott versét, és azokat elhelyezte a Honvédelmi Minisztériumban. (Lásd tanulmányunk I. részének 13. pontját) Egy küldetése szerint eljáró PIM addig nem nyugodhatott volna, míg ezt a 180 Petőfi-verset meg nem szerzi, legalább másolatban. Elvégre az intézmény névadója, a nemzet legnagyobb költője életművének egyik meghatározó részét képezik!

Harmadsorban, szoktuk mondani, hogy a magyar nemzet erkölcsi gyógyulásának alfája Petőfi Sándor Segesvár utáni sorsának feltárása, közhírré tétele, és a nemzeti kegyelet megadása. Minden egyes embernek, aki magyarnak vallja magát, felelősséget kell vállalnia azért a közömbös belenyugvásért, amivel a nemzet nagy költőjének sorsához viszonyult. Petőfi – Várkonyi Nándor: Az üstökös csóvája c. művéből vett szavaival élve – a legtisztább jellem volt, aki valaha a Magyarországnak nevezett földdarabon járt – holtában is többet érdemel annál, hogy az utókor ezzel a szállóigével őrizze emlékét: eltűnt, mint Petőfi a ködben. Ez a jogos elvárás, fokozottan vonatkozik a Petőfi Irodalmi Múzeum minden egyes vezetőjére. A már említetteken kívül róluk beszélünk: Jánosi Ferenc (1955–57), Horváth Márton (1957–60 és 1963–66), Lakatos László (1966–69), Illés László (1970–75), Rigó László (1976), Raffai Sarolta (1978–81), Bíró Zoltán (1981–83), Botka Ferenc (1982–84), Praznovszky Mihály (1993–2000), Ratzky Rita (2000–05), Prőhle Gergely (2017–18).