Tisza Kálmán miniszterelnök

(1875–87 és 1887–90 között)

A kiegyezést követő három évtizedes liberális országvezetés vezéralakja, aki ellenezte a deáki kiegyezést, hiányolva az önálló hadsereget, ellentmondásosan viszonyult a Szibériába hurcolt 1849-es hadifoglyok ügyében. Miniszterelnöksége idején egy kormányküldöttség járt Szibériában. A látogatás eredményét egyelőre a levéltári titkok közé kell sorolnunk.

Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett a szívszorító történet mellett sem, amelyről Farkas Emőd tudósít Honvédhuszárok Szibériában c. művében. Idézzük belőle egy huszár visszaemlékezését:

„Amikor Világosnál letettük a fegyvert, egy orosz tábornok szemlét tartott ezredünk fölött s kiválogatta a délceg altiszteket és közhuszárokat, ugyanúgy tett még a 2-ik huszárezred legénységével is. Összesen 275 embert válogatott ki; köztük két hadnagyot, vagy száz altisztet, míg a többi délceg közvitéz volt. Aztán beszédet intézett hozzánk, amiből azonban mi egy szót sem értettünk. Majd kozákok fogtak körül bennünket és Nagyváradon, Debrecenen, Tokajon, Kassán és Eperjesen keresztül onnan Tarnowba, Baranowba, Radomba, végül Varsóba kísértek bennünket. Itt egy napon maga Paskievits tartott szemlét felettünk s németül így szólott hozzánk: Vitézek! Egy huszárosztályt akarok alakítani belőletek, hogy a ti harcmodorotokra megtanítsátok az orosz lovasságot. Mi összenéztünk, aztán felháborodva válaszoltunk: Nem, herceg, ezt nem tesszük, mi nem akarunk hazaárulók lenni. Muszáj! – kiáltá toporzékolva Paskievits, az eriváni herceg –, különben mindnyájatokat Szibériába száműzlek. Küldjön – feleltek határozottan, – de mi árulókká nem leszünk! A herceg toporzékolt dühében, sapkáját lekapta s kezével összemorzsolta, aztán dühtől habozó szájjal kiáltotta: Ám jól van, akkor takarodjatok valamennyien Szibériába! Ezzel aztán meg volt pecsételve a mi szerencsétlen sorsunk.”

Az elbeszélés szerint a 275 huszárt büntetésből Kamcsatkára hajtották, ahol mindennemű ellátmány nélkül – sem fa, sem épület, sem fegyver, sem étel – ott hagyták őket, hogy a medvék falják fel valamennyiüket. Elképesztő megpróbáltatásokon mentek keresztül. Napról napra fogyatkozott létszámuk, míg számos emberáldozat árán sikerült medvéket megölniük. Hosszú ideig csak nyers medvehúson éltek…

Andrássy Gyula gróf ténykedésének köszönhetően Sándor cár a szibériai kormányzóságoknak szigorú rendeletben hagyta meg, nézzenek utána, vajon vannak-e magyarok Szibériában? Így indult meg a vizsgálat, amelynek bámulatos eredménye lett. Kiderült ugyanis, hogy Paskievits herceg 275 magyar huszárt száműzetett 1849 őszén Szibériába, akik közül azonban már csak hármat találtak életben. Ezek a honvédhuszárok: Mayer Lajos Zsombolyáról, Tóth Ferenc Székesfehérvárról és Lehoczky István Lőcséről valók voltak. Ők haza is tértek, és fogadta őket Tisza Kálmán miniszterelnök. Idézzük fel találkozásukat.

„- Kegyelmes uram, 48-ban tíz hold földet ígértek azoknak, akik fegyverrel kezükben szolgálják hazájukat. Jussunk volna hozzá, de mi megelégszünk egy kis útiköltséggel is. – Mondtam, hogy erre nincs alapunk, – válaszolta Tisza, azután a zsebébe nyúlt s három ezüst forintot véve ki belőle, egyet-egyet nyomott az öreg huszárok markába. – Sajnálom, de többel nem segíthetem önöket. Az öreg huszárok szégyenkezve sütötték le a szemüket, aztán megfordultak és szédülve támolyogtak ki a miniszterelnök szobájából. – Fogja barátom, – mondá Mayer Lajos az ajtónállónak, – ezt a borravalót magának adjuk s a markába nyomta az ezüst forintot. Így tett két bajtársa is, aztán könnyes szemmel, roggyanó lépésekkel mentek az utcára…

Tisza Kálmán 3 ezüst forintja még ma is szégyenbélyeg a mindenkori miniszterelnökök homlokán…”